Ha interjút kellene készítenem Mel Gibsonnal, egész biztosan megkérdezném tőle, miért szereti annyira a már-már mesterkélten véres filmeket. Miért a brutalitást hozza ki egy olyan témából, ami priccoló vér látványa nélkül is drámai és erős lehetne? Valószínűleg a szemembe nevetne, és azt mondaná: ez kell a nézőnek, ez jobban eladható – de az is lehet, hogy valami nagyon mély értelmet magyarázna el, ami sem A passió, sem Golden Globe-ra jelölt új filmjének, az Apocalypto nézőiben nem tudatosult.
Az Apocalypto minden vérfürdőjével együtt szép film. Nem feltétlenül a fényképezés bravúrossága miatt, hanem elsősorban egy mára legendává és hiányos történelemi adattá vált civilizáció képzelt szépsége révén. A cselekmény a maják földjén játszódik, törzsi viszályok idején, közvetlenül a spanyol hódítók érkezése előtt. A középpontban egy törzsfőnök fia áll, aki kénytelen végignézni társai és apja lemészárlását, és akit rabláncra fűzve egy másik, nagyobb, erősebb törzs városába, annak piramisai köré hurcolnak az őserdőből. Az asszonyokat eladják a rabszolgapiacon, a fiatal férfiakat pedig áldozatnak szánják, hogy az istenek megkönyörüljenek az aszály sújtotta a vidéken. Az Apocalypto igazi hollywoodi mese: hőse felülkerekedik félelmén, vakmerő és kitartó, jólelkű és a bajtársiasság vezérli a veszélyben, jutalomként pedig legyőzi méltó ellenfeleit – a természet is őt segíti –, és megmenti rejtőzködő családját is. Ám addig rengeteg lélegzet-elállító viszontagságon kell átmennie. Idilli világból indul, amelyben este összegyűl a törzs a félkarú, vén mesemondót hallgatni, s amelyben a legnagyobb konfliktus akkor támad, amikor a fiatal vadászok megetetik anyósa által impotensnek bélyegzett társukkal a tapír heréit. Hisszük vagy sem, itt az őserdőben mindenki boldog, mindenki szeret mindenkit – csakhogy a jelek rosszat sejtetnek: megérzés, rémálom egyaránt azt súgja, vérzik már a föld, közeleg a világ(uk) vége.
A majákról kevés újat tudunk meg: köztudott, hogy békaméregbe forgatták nyilaikat, jellegzetes alakú piramisokat emeltek, amelyek valószínűleg templomként szolgáltak, ahogy az is, hogy éles obszidiánkésekkel kimetszették az isteneknek bemutatott emberáldozataik szívét. Tudjuk, hogy jó csillagászok voltak – bár az ókori napfogyatkozások propagandacélokra való kihasználásával kapcsolatban általában az egyiptomiak jutnak eszünkbe. (Talán azt nem tudtuk, hogy már annak idején is léteztek tömegsírok, s az übermensch fogalma is ősrégi: a pap azzal lelkesíti a tömegeket, hogy helyük az istenek mellett van.)
Megdöbbentő újdonságot tehát nem kapunk, egyszerűen jól esik mosolyogni egyes részleteken, jó képen látni a legendát, a „korhű” díszeket embereken, falakon, oszlopokon, és azért, hogy fantáziánk elsodródhasson a letűnt világ forgatagában, még a mesterkélt gesztusokat s az aprólékosan kidolgozott, ám érzelmi reakcióinkat kikényszeríteni akaró zene erőszakosságát is megbocsátjuk.
A Mexikóban forgatott film színészei a maják nyelvét beszélik. (Mel Gibsonnal megérné arról is beszélgetni, hogy A passió után ismét meri vállalni a korhű nyelvhasználat kihívásait.) Többségük megrázóan és változatosan alakít, arcjátékuk és testdíszítésük olykor vérfagyasztó, olykor megrendítő – pedig sok köztük az amatőr. Teljesítményük, és a kiszámíthatatlan történet sokszoros – ómenszerű – keretezettsége igazi hollywoodi katarzist nyújt a nézőnek. És kapunk egy lehetséges választ a maja civilizáció hirtelen összeomlásának örök miértjére: „egy nagy civilizáció nem pusztítható el kívülről, amíg el nem pusztítja önmagát, belülről”.
