Úgy tűnik minden rendező életében bekövetkezik, hogy előbb vagy utóbb behódol a stúdiók csábításának és igazi mainstream alkotással rukkol ki. Vannak akiknél ez 360 fokos fordulatot jelent, és vannak persze olyanok is, akik bár nagyobb költségvetéssel és nagy sztárokkal forgatnak kétségkívül a mainstreamhez közelítő alkotást, mégis megtartják egyéni hangvételüket és nem szimplán „stúdióbérencként” dirigálnak le valami végtelenül lebutított kasszasiker várományos művet.
Ez utóbbira 2005-ben a legjobb példa Atom Egoyan (Az igazság nevében), David Cronenberg (Erőszakos múlt) és az amerikai függetlenfilm egyik legnagyobbja Jim Jarmusch (Hervadó virágok) volt. Bár valamelyest eltérnek ezek a filmek korábbi alkotásaiktól, mégis következetesen illeszkednek rendezőik életművébe.
Az ötvenes éveiben járó Jarmusch úgy érezte elérkezett az idő, hogy megcsinálja az első igazi sztárparádés és viszonylag könnyed hangvételű filmjét. Tipikus jarmuschi kezdéssel indul a cselekmény, nevezetesen egy hosszú utazás képeivel, amelynek során egy rózsaszín levél útját követhetjük végig a postától hősünk, a középkorú nőcsábász, Don Johnston (Bill Murray) postaládájáig. (Johnstonnak már a neve is ironikus utalás a Miami Vice című sikersorozat mára már jócskán levitézlett szívtiprójára Don Johnsonra.) Miután aktuális barátnője éppen elhagyta, Johnston szinte katatón állapotban ül a kanapéján, rezzenéstelen arccal, mereven bámulva a tévéképernyőt. Jarmusch egyik kedvence a fix kameraállásból megfigyelt mozdulatlanság, amely gondosan megkomponált képekben örökíti meg a végtelennek tűnő kimerevített pillanatot. Ebből a közömbösségből még a levél, amely szerint állítólagos fia készül őt felkeresni, sem igazán tudja Johnstont kimozdítani. Nem úgy, mint szomszédját Winstont (Jeffrey Wright), aki teljes erőbedobással és lenyűgöző szakértelemmel, no meg egy okos „Rejtélyek megoldása” elnevezésű számítógépes programmal igyekszik meglelni a titok nyitját. A két férfi számba veszi, kik azok a hölgyek, akiknek mostanra húsz év körüli fiuk lehet Johnstontól, és a buzgó szomszéd felkészíti hősünket a nyomozásra. Mindent gondosan megtervez és még CD-t is készít, hogy barátjának legyen mit hallgatnia az úton. Csak egyet nem tehet meg, nem helyettesítheti Johnstont. „Csak te oldhatod meg ezt a rejtélyt, mert te ismered a nőket” – győzködi Johnstont, aki végül kénytelen kelletlen útra kel.
A rendező másik kedvenc motívuma, amint azt a levél hosszú útjának végigkövetésén is láthattuk, az utazás. Kezdetét veszi tehát egy hosszú utazás, Amerikán keresztül, amelynél ezúttal nem tudjuk pontosan honnan indult és merre is tart. Míg a Florida a paradicsomban jól nyomon követhető a három fiatal útja New Yorktól Clevelanden át Floridáig és a Dead Manben is pontosan tudjuk hová is tart William Blake, még ha Machine nem is valós helyszín, inkább csak egy metaforikus vándorút végállomása. A Hervadó virágok esetében csak annyit tudunk, hogy valahonnan Amerikából indul Johnston valahová Amerikába. Útja nem is annyira térbeli, mint időbeli vándorlás, visszatérés a múltba, felidézve az egykori szerelmek emlékeit, a jelen nem túl fényes, legtöbbször csupán látszat idilljének a tükrében.
A régi kedvesek sorát Laura (Sharon Stone) nyitja. Ő veszi a legszívesebben egykori szerelmének felbukkanását. Nála már csak tinédzser lánya Lolita (!) örül jobban a hívatlan vendégnek, akinek alaposan bemutatkozik, amikor anyaszült meztelenül átsétál a szobán, a tőle megszokottan rezzenéstelen arcú Johnston előtt. A következő a listán az egykori hippi csajból konformista ingatlanügynökké lett Dora (Frances Conroy), aki a lázadással felhagyva a lehető legjobban betagozódott a társadalomba, és éli unalmas életét idegesítően joviális férje mellett. Dora múlthoz való kötődését egy régi fénykép jelzi a kandalló párkányon, amit még Johnston készített róla. A nő a maga csendes módján lázad a konformizmus ellen azzal, hogy nem hajlandó gyereket szülni a férjének, mert túl nagy áldozatnak tartja, amit az nem érdemel meg, romba döntve ezzel az egy mondattal házasságának eszményi látszatát. Az eddigi találkozók is bővelkedtek humoros pillanatokban, a következő epizód viszont egyszerűen könnyfakasztó. A harmadik ex-barátnő az időközben sikeres állatkommunikátorrá lett Carmen (Jessica Lange). Lange kellő visszafogottsággal és higgadtsággal kommunikálja a besétáló macska gondolatait a hitetlenkedő férfi felé, méltó párjává válva ezzel Murray-nek, miközben a néző a hasát fogja a nevetéstől. A legkevésbé az erdei motoros bandában élő Penny (a barna parókában szinte felismerhetetlen Tilda Swinton) fogadja szívesen, akinek a kezdeti gyöngéd Donny megszólítás után hamar ellenszenvesre vált a hangja.
A történet során nem annyira Johnston élete bontakozik ki, sokkal inkább a körülötte lévő nők sorsa, akiknél az idő múlása és a szerelmi csalódás más és más dolgokat hoz elő. Bár csak viszonylag rövid idő jut egy-egy nőre, azok mégis sűrítetten tartalmazzák az elrontott sorsok, be nem teljesült álmok, a kényszerű kompromisszumok és az önámítás csapdáit.
Johnston útja a megoldások helyett egy rakás félrevezető és megtévesztő nyomot tartogat, minek következtében egyre csak gyűlnek a kérdések. És Jarmusch van olyan bátor, hogy ne adjon válaszokat. Ez teszi a legközönségbarátabb filmjét egyedivé és lázadóvá. Válaszok helyett inkább egy slusszpoént tartogat a néző számára. Miközben a kereszteződésben áll és tanácstalanul néz körül, egy autó hajt el mellette, amelyből egy fiatal fiú őt nézi, sugallva, hogy itt van a következő lehetséges fiújelölt. A film poénja, hogy az autóban valójában Bill Murray saját fia ül.
A film lényege nem is a rejtély felderítésében rejlik, hanem sokkal inkább a múlt felidézésében, az érzelmek kibogozhatatlan és kiismerhetetlen sűrűjében, amely után már többé nem is várunk válaszokat. Egy nem konvencionális válasz egy konvencionális narratív indításra, amelyet csak a legnagyobbak rendezők tudnak és mernek ily lazán sikerre vinni.
