Mihez kezdhet egy kisgyerek, ha a testvérét szívatják az iskolában? Hát az, aki a bullying áldozata?
Ezt a súlyos és nagyon aktuális témát járja körül Laura Wandel első nagyjátékfilmje, amely a tavalyi Cannes-i Fesztiválon elnyerte a nemzetközi kritikusszövetség, a FIPRESCI díját az Un certain regard kategóriában.
Wandel alig 72 perces drámája valóban „sajátos szemszögből” ábrázolja társadalmunkat: egy kislányéból, aki éppen szorongással telve kezdi az első osztályt. Nora egyetlen vigasza és reménysugara az, hogy a szünetekben találkozhat imádott bátyjával, Abellel, aki ugyanoda jár iskolába. Csakhogy hamar rá kell jönnie, hogy a szüneteket a gyerekek nem csak felszabadult játékkal és nevetéssel töltik: van, akit válogatott módszerekkel bántanak, s ezek közül a szóbeli zaklatás és gúnyolás a legenyhébb. Nora tanúja annak, ahogy társai sorozatosan megalázzák Abelt, ám a fiú titoktartást kér tőle.
Nora ösztönösen keresi a felnőttek segítségét, ami nem mindig bizonyul eléggé hatékonynak. A felnőtt puha és tehetetlen, mert nem látja, mi történik, vagy mert nem tudja kezelni a helyzetet, ráadásul a maga hülye szabályaival van elfoglalva egy kis odafigyelés helyett – úgyhogy Norának más megoldás után kell néznie.
Abel árnyéka óhatatlanul rávetül Norára is, és a hihetetlen nyomás hatására mindketten kifordulnak önmagukból, az erőszak pedig csak újabb erőszakot szül: olyan ez, mint valami gonosz fertőzés. Bár csupán gyerekeket látunk a vásznon, közösségük pontos leképezése a felnőtt társadalomnak, ugyanakkor önmagában sokkoló látlelet a gyermeki kegyetlenség és sérülékenység természetéről.
Az általa „beszélt” filmnyelv szempontjából az Un monde egyfajta Saul fia a gyerekek világából: a kamera szinte dokumentarista hűséggel tapad mindvégig Norára, az ő arcára koncentrál, s a többi szereplő körülötte forog – ahogy a világ maga is egy átlagos hatéves körül –, az eseményeket a válla fölül szemléljük, vagy vele együtt hallgatjuk, képen kívülről. Ezt az operatőri bravúrt nem lehetett volna kivitelezni színészvezetési bravúr nélkül, és persze egy csodálatos kislány, a 9 éves Maya Vanderbeque nélkül, aki fantasztikusan átéli a testvéri hűség, az iskolai megfelelési kényszer és általában a felnőtteknek való megfelelés összes kínját-baját, dilemmáját és lelkiismeret-furdalását, s ezek egytől egyig végigörvénylenek az arcocskáján. Elhisszük neki, hogy néhány hónap alatt megöregedett, de legalábbis felnőtté érett, felnőttebbé, mint a mellette elsuhanó nagyok. Hasonlóan hiteles Günter Duret a bántalmazott kisfiú szerepében: egész testével játszik, mimikája természetesen reagál a helyzetekre, az ő érzelmei is pontosan követhetőek. S hogy a Saul fia jutott eszünkbe, ez az Un monde rendkívül összetett, okosan felépített, szuggesztív és a történetet közvetlenül is előre mozdító hangzásvilágának is köszönhető.
Ez a film képviselte tavaly Belgiumot a legjobb külföldi filmnek járó Oscar-díjért zajlott versenyben, és fel is kerül a rövidlistára. Bár nem hozott el díjat a gáláról (a „belga Oscarról”, a Magritte-gáláról bezzeg nyolcat!), kétségtelenül érdemes megnézni ezt a filmet iskolás gyerekekkel, és utána elbeszélgetni velük a filmről. Hosszan.
