Oláh Judit dokumentumfilmje egy olyan traumatikus történetet tár elénk, amely évtizedes hallgatás és titoktartás után sokkolta a magyar közéletet. A Visszatérés Epipóba a kiskorúak ellen elkövetett szexuális abúzus toposzán keresztül merül el egy miszticizált nyári tábor világában, ahol a gyermekek mélyen tisztelt varázslója lassan szörnyeteggé változik.
A High Life (a magyar forgalmazásban Csillagok határán) színtiszta Claire Denis-film, a sci-fi műfaját építő formulák a mesteri szerző ujjai között átperegve válnak a számára érdekesebb és fontosabb, életművét végigkísérő témák díszleteivé.
Undor, vágy, kitörő nevetés, meghatottság, viszolygás, rajongás, hányinger, elérzékenyülés, együttérzés – ahogy telnek a film percei, úgy színesedik az elemi reakciók skálája. Amin osztoznak: minden fordulattal, jelenettel valami erőteljes érzés árad szét benned. A végére pedig, mint mikor egy feszülő-fájó hólyagot felvágsz és kiürítesz, egyszerre nyugodtnak és üresnek érzed magad. Már nem táncol rajtad senki.
Van valami szadisztikus abban, hogy Hollywood időnként újabb holokauszt-filmeket dörgöl az orrunk alá, főleg akkor, ha nem tud vele újat mondani, és csupán egy abszurd lelkiismeretként mintha folyamatosan emlékeztetni akarna valamire, amit ugyanakkor képtelen hitelesen megmutatni. A könyvtolvaj ilyen szempontból egyenesen groteszk, előrelátható fordulatai és művisége által – arról nem is beszélve, hogy ízléstelenül humorizál a lehető legkevésbé megfelelő pillanatokban. A forgatókönyv egyenletlen, a halmozott tragédia néha már unalmas, a film azonban mégis hordoz valamit néhány jelenet erejéig, amelyek egy remek film részei lehetnének.
A Michael a 10 éves Wolfgang és a 35 éves címszereplő kényszerű együttélésének utolsó 5 hónapját mutatja be – áll a TIFF-es szinopszisban. Csak nehogy valaki azt gondolja, holmi kedves kis vidám családi filmről van szó, megrögzött agglegényről, akinek a nyakába szakadt egy apró vadóc, s nehezen bár, de végül felnő a gyereknevelés feladatához, és szívből megszereti a gyerkőcöt (aki időközben szintén megszelídül). Nem véletlenül került ez a film a Határok nélkül nevű vetítési szekcióba.
1979 filmes szempontból nekünk nem akkora ováció: a nagy hazai drukk ellenére Fábri Zoltán Magyarokja elől Blier halászta el a legjobb idegen nyelvű filmnek járó Oscart. Fábri második Oscar-jelölését ezúttal sem válthatta díjra (először a Pál utcai fiúkért jelölték, akkor Bondarcsuk Háború és békéje nyert). A francia rendező mintha nekünk üzent volna a filmcímmel: Elő a zsebkendőkkel!
