Ha nem lenne brutális története, ha nem töltenék meg remek színészek, a Szívek királynője könnyen frusztráló művészfilmes blöffé válhatott volna. Szerencsére nem vált.
Nehéz nem cinikus, kétkedő félmosollyal nézni egy olyan nagyon komoly, nagyon sötét – szinte szokásosan komoly és sötét – dán-svéd drámát, melyben egy szexuálisan zaklatott-bántalmazott fiatalok támogatására felesküdött ügyvédnő arra vetemedik, hogy lefeküdjön férje korábbi házasságából született kamasz fiával. A lefekvést pedig leginkább úgy kell érteni, hogy a Szívek királynője második órája során többször és nagyon megdugja a kiskorú srácot. Gustavnak (Gustav Lindh) túl sok baja nincs ezzel, élvezi is a kiváltságos-szerepet, de nyilvánvaló, hogy a nő meghökkentő csáberejével meggyurmázta az amúgy sem túl penge, nehéz sorsú fiú képlékeny kis agyát. A történet igazi súlya akkor taglózza le a nézőt, amikor ennek a szörnyű kapcsolatnak vége szakad, rettenetes lelki és mentális sebeket ejtve nem csak a fiún, hanem mindenkin, aki körbeveszi őket. Annyira drámai ez a szituáció, hogy drámaibb már nem is lehetne, ugyanakkor May el-Toukhy filmje úgy sorol be a lesújtást, provokációt, sokkot és ridegséget őssejtjeiben hordozó skandináv drámák közé, hogy abból a bődületes és alkalmanként kissé kizökkentő, teátrálisan tragikus iróniából, ami alaphelyzetét mozgatja, jelentős előnyt kovácsol.
Nagyjából a történetet le is lehet tudni a fentiekkel, amit viszont árnyal, hogy a Trine Dyrholm által lenyűgözően megformált ügyvédnő élete amúgy nem vészesen rossz, inkább csak sikerességében és törékeny látszattökéletességében semmilyen és üres. El-Toukhy kitűnő húzása ebből eredően az, hogy kicsupálja filmjéből a nő akármilyen morális mércével mérve is gyalázatos és gusztustalan tettét kiváltó okokat. Örül, hogy a fiú hozzájuk költözik, kicsit felfrissíti életét, nem csak ikerlányaival és érezhetően elhidegült, unott, de rendes férjével kell foglalkoznia. Aztán egyszer csak bemászik a srác ágyába és jól megkeféli. A rendező pedig sok mindent nem hagy a néző fantáziájára, ami jó. Akárhogy is nézzük, a mára teljesen megszokott „nevelőanya-nevelt fiú” -pornószituációt El-Thouky csúcsra járatja. A szinte tipikus felnőttfilmes sufnibeállításokban arcunkba lógó nemi szervek fülledt táncában mégsem szexuális aktust látunk, hanem két élet totális felborulását, antik görög ősbűnt, gaztettet, pőre emberi gyarlóságot, a józan észt lefullasztó vágy úttörését. Az pedig kifejezetten jól áll a Szívek királynőjének, hogy az ivarszerepeket a #MeToo uralta időszakban felcseréli: a szexuális ragadozólét, a meredek szexuális preferenciák nem nemhez kötöttek. A szexuális erőszak, legyen az lelki vagy testi, az szexuális erőszak. Az okozott sebek rohadt mélyek és nagyon sokáig vérzenek. Az pedig pont tökmindegy, hogy konszenzusos-e egy kiskorú megfektetése, vagy sem.
A Szívek királynője nem a tett okainak, hanem következményeinek filmje. Nem tudjuk meg, hogy honnan eredt az ellenállhatatlan csábítás vágya (hatalomvágy? szexuális vágy? egománia? unalom?), azt viszont igen, hogy a hasonló témát remekül feldolgozó Egy botrány részleteinél (Notes on a Scandal, de halkan megemlíthetjük A vadászatot is – Jagten) jóval komorabb, hidegebb, mocskosabb eset miként szedi szét a nő, a fiú, a család gyenge lábakon álló egzisztenciáját. Ez pedig dermesztő. A nő nehezen értelmezhető önmegsemmisítő üzemmódba kapcsol: amiért él, amit, és akit szeret, amiért dolgozik, azt veszélyezteti. Mégsem hagyja abba. Amikor pedig már késő, akkor kezdi menteni a menthetetlent, közben pedig látjuk, ahogy szépen lassan elfüstöl a lelke, ahogy leírhatatlan mértékben szétcseszi mások életét saját seggének védelmében. Az utolsó képet mindenki úgy rágja meg, ahogy akarja, de az kétséges, hogy a nő arcának végső rezdüléseiben ott bújik-e a vezeklés, a bűnhődés, a vallomástétel lehetősége.
El-Thouky bravúrja, hogy ügyesen kiforgatott veretes Phaidra-rájátszása egy percre sem vált tanmesei ítélkezésbe. A rendező megfigyel, próbálja értelmezni a szörnyű történteket, meg akarja érteni azt, amit nem igazán lehet. A néző pedig mindeközben csontig rágja még a lábkörmét is: elképesztően éjfekete, szellemszerű baljóslattal közeleg a konklúzió, a suspense pedig rendre szétveti a legfontosabb jeleneteket. Mindez azonban csak a film utolsó fél órájában érezhető igazán.
A Szívek királynőjének első órája kíméletlenül vontatott, fárasztó, inkább unalmas, mint komor. Fékezett habzású családi drámácska látszatát kelti, amit annak ellenére sem jó nézni, hogy a fináléra nyilvánvalóvá válik a felvezetés lassúságának és kissé elszámolt kimértségének funkciója. Megéri végigásítozni az egy órásra nyújtott prológust. Ami utána jön, az ugyanis egy szappanoperai és melodrámai fordulatokat izgalmasan és szórakoztatóan ötvöző kíméletlen családi pszichothriller, távolról nézve pedig színtiszta világégés. Ármány, kamu, terelés, mérgező bizalmatlanság, zsarolás, manipuláció, agymosás, paranoia, képmutatás, félrenézés, erőszak. Mindez ott tombol a film utolsó harmadának minden egyes jelenetében, a néző pedig hirtelen azt sem tudja, hogy a nő főbűne kit, hogyan, milyen irányból fertőz meg és üresít ki. Nem igazán lehet a megvezetett, átcseszett, jó lelkű, de megfáradt férjén kívül mással azonosulni, vele viszont nagyon: az ő szemén keresztül nézve erre az orbitális erkölcsi gányra rendkívül felkavaró és őszintén szomorú dolog. Dyrholm és az igazából csak a film második felében remekelő Lindh mellett épp ezért meg kell említeni Magnus Kreppert is, akinek apafiguráját az empatikusabb nézők legszívesebben megölelnék és beutalnák egy pszichológushoz.
Korántsem édes hármasuk komplex viszonyát a rendező következetesen és látványosan – néha viszont didaktikusba hajló módon, túl látványosan – írja le nézésirányukkal, képbe komponáltságukkal, a köztük húzódó üres terekkel, mimikájukkal és testbeszédükkel. A néma képekből is üvölt az érzelmi elkeseredettség. El-Thouky a nagy kussolásokat rendre nagy kiabálásokkal vagy feszülten sziszegett viaskodásokkal állítja ellentétpárba, ezek a jelenetek pedig a hirtelenség, a váratlanság erejével csak néhány esetben ütnek, sajnos ugyanis akad köztük pár színpadias, túlcsinált vad drámázás is, ráadásul érezhetően leginkább csak a drámázás kedvéért.
Stílusában is inog a film. A statikus, személytelen, fagyos, kékesfekete házbelső-képek a műfajtól és a történettől evidenciaként elvártak, újdonságértékük nincs, de működnek. Mindaddig, amíg az egyre nyomorultabb atmoszféra érzékeltetése érdekében el nem kezd remegni-rángani a szereplőkhöz egyre közelebb mászó kamera, hatásvadász modorban. A sorsfordító gyerekdugás után ágyába bújó nőt látványosan megdőlő kivágatban mutatni pedig egyszerűen béna dolog: a kevesebb több, éreztük volna a truváj nélkül is a kép súlyát. El-Thouky mindemellett irdatlanul próbálkozik a film központi helyszínéül szolgáló puccos ház sötét belső tereit jelentőségteljes kontrasztba hozni a körülötte elterülő parkerdő napfényben fürdetett helyszíneivel, ugyanakkor nincs érezhető, fontos tartalmi különbség az amúgy határozottan szétválasztott helyek között. Méretes, hosszú közelítései a dzsumbujra repetitivitásukban is erőtlennek tűnnek, nincs mit mondaniuk. A megtört, megváltozott, önhazugságában morális szörnyszülöttként feloldódó nő pedig nyilván egyre többet látszik alakját olykor megkettőző, olykor pedig homályosan, torzan visszatükröző felületekben, ami annyira elcsépelt fogás, hogy leírni is dögunalmas volt. Ja, és persze tükörbe is kell néznie a film végén.
Ha nem lenne a brutális, ügyesen kigondolt történet, ha nem töltenék meg a filmet remek színészek, az ilyen kellemetlen – szerzői bizonytalanságot sugalló – húzások miatt a Szívek királynője gyorsan felejthető, frusztráló művészfilmes blöffé vált volna. Szerencsére azonban May el-Thouky filmje túléli a botlásokat, de ennek az ára az, hogy a Szívek királynője „csak” egy kegyetlen, nehéz, gyomorba vágó, elgondolkodtató, thrilleri feszültségtől szétrobbanó dráma lett, nem pedig mestermű.
