A Láthatás azt ígéri, hogy egy család felbomlását és az elszenvedői megpróbáltatásait, illetve az egésznek az okait fogja boncolgatni, de nézőjét egy felületes, hatásvadászatra törekvő közhelyhalmazzal veri át.
Érthetetlen, hogy ennek a francia filmnek miért adatott meg a széleskörű, nemzetközi kritikai siker. Több írás is kiemeli azt, hogy egy válás után az egymást marcangoló felek ilyen nyers, frontális és életszerű megmutatása szinte páratlan társadalmi rajz, holott a sztereotípiák szintjénél egy centivel sem ás alább a Láthatás. Emellett az alapvető történetvezetési mulasztások iskolapéldáit vonultatja fel, ami arra enged következtetni, hogy vagy egy összetákolt kurzusfilmet látunk, vagy csak egyszerűen egy rosszra sikeredett alkotást látunk. Mindegy is – azaz egyáltalán nem mindegy –, de alapvetően annyi derül ki a Láthatásból, hogy a férfi egy erőszakos, változásra képtelen lény és kész. Természetesen a családi berkekben megtörténő fizikai bántalmazások legnagyobb hányadát a férfiak követik el a védtelen nőkön és gyerekeken, de ezt az evidenciát felmondani 2018-ban egyenesen kínos, de még kínosabb a kritikusok rajongása ennek hallatán. Minimum az lenne újszerű, ha egy ilyen viszonyrendszer kontextusát ismernénk meg: milliónyi megtörtént, válással végződő bántalmazásos esetet lehetne megvizsgálni, feltérképezni kontextusát, katalizátorát, utóhatását. Nem a (férfi)erőszak látványára vagyunk kíváncsiak, hanem annak kórképére és anatómiájára.
Sajnos Xavier Legrand rendező ezzel nem szolgál. A sztori szerint Antoine (széleskörben a Becstelen brigantyk nyitójelenetéből, a Shosannát bújtató Pierre-ként ismert Denis Ménochet alakításában) és Miriam (Léa Drucker) is hivatalosan elváltak egymástól, de a bíróságra járnak fiúk felügyeleti jogának megosztása miatt. A nő szeretné kiharcolni, hogy fiukra egyedüli felügyeletet szerezzen, megfosztva volt férjét a láthatási jogtól. A nagydarab, rezzenéstelen arcú Antoine végül bizonyos hétvégeken láthatja gyerekét a hivatalos döntés alapján. A törékenynek és szelídnek, de rémültnek látszó Miriam nem akarja tudomásul venni az ítéletet, megpróbálja eltitkolni Antoine elől lakcímüket, betegnek hazudja fiát, sőt, a gyereket is hazudozásra kényszeríti, csak a férfi maradjon távol. Homályban telik a játékidő harmada: sejteni sem lehet, hogy miért fél ennyire Miriam, miért akadályozza Antoine-t abban, hogy éljen jogával. Nem lehet eldönteni, ki bonyolítja a helyzetet. Antoine egy ideig csak rámenősnek és kétségbeesettnek látszik, majd egyre agresszívebben, a gyereket zsarolva próbál volt családja fele közeledni. Szánalmasan próbálja bizonygatni feleségére rányitva a megtalált lakás ajtaját, hogy megváltozott: „Nem ugyanaz vagyok, mint régen” – mondja szánalmasan, de a következő percben már dühkitörése van. Innentől már világos: ő az oka mindennek.
Mi az előzménye a férfi viselkedésének? Ha mindig is hajlamos volt agresszióra, nem látszott a házasság előtt? Mi frusztrációjának a forrása? Hol volt a töréspont, amikor lelepleződött kontrollálhatatlan mérge? Semmit nem tudunk meg erről: Antoine nem iszik, nincsenek káros szenvedélyei, szülei egymással jó viszonyt ápolnak, családi traumának nincs jele, illetve az ő részéről nem tudunk házasságtörésről. Talán Miriam csalta meg őt, ugyanis a válás után már van valakije, ami lehetett egy régebben kezdődő viszony, de ezt is csak feltételezhetjük. Antoine azért ront rá fegyverrel családjára – és mutatja meg ezt a rendező olyan intenzitással és elnyújtva, mintha Kubrick Ragyogásának fejszés jelenetét szeretné pontról pontra megidézni –, mert férfi önérzetén Miriam csorbát okozott? Vagy csak egyszerűen a tesztoszteron van rá ilyen hatással? Következetes és arányos ez így?
Talán nem érdemes felhozni példának minden idők legnépszerűbb, válásról szóló filmjét, a Kramer kontra Kramert (1981) de úgy néz ki, hogy négy évtizeddel ezelőtt Hollywoodban mélyebbre ástak az emberi jellemek bonyolultságában, illetve vetettek fel a történet mentén releváns kérdéseket a család intézményének válságáról, a női (anyai) és férfi (apai) szerepekről, a felbomló kapcsolatok gyerekre tett hatásról, meg a válással járó jogokat és kötelességeket kimondó, szabályozó és ellenőrző intézmények működésének korrektségéről.
A Láthatás az összes témát megkerüli vagy lógni hagyja a levegőben: ténylegesen senki lényébe nem nyerünk betekintést, hiába látjuk ennek a családnak a tagjait másfél órán át a vásznon. A srác folyamatosan ijedt arcára kiülő félelem és szorongás hiteles – sajnáljuk is rendesen őt – , de hogyan hat ki mindennapjaira a szülők viszonya? Nem látjuk őt iskolában, de sem Miriamet, sem Antoine-t a hétköznapokban. Mit dolgoznak? Nem tudjuk meg. Talán nem is lenne annyira fontos, de valami külső szempontot be lehetett volna vonni (tegyük fel munkatársakat), hogy reflektáljanak a figurákra, ne a néző találgasson. Az Antoine szüleinél játszódó jelenetéből is csak annyit tudunk meg, hogy a férfi mindig is ilyen lobbanékony volt. Lánya, a nagykorúság határán levő Joséphine külön történetet is kap: ő elzárkózik a helyzettől, jóképű pasijával tölti inkább idejét, aki teherbe ejti, de erről a film kétharmada után semmit (tényleg semmit!) nem tudunk meg, mert előkerül egy vadászpuska és mintha ki(ny)írták volna a forgatókönyvből.
De előtte még láthatjuk Joséphine-t saját születésnapi buliján (ahol Antoine és Miriam macska-egér játékának egyik felvonása is zajlik), amint a (nem túl rövid) Proud Mary című dalt végigénekli. Fellélegezhetnénk, hogy végre legalább valami szórakoztató dolog zajlik a vásznon! De amint realizáljuk, hogy a rendező nagyon sugallni akar valamit, már nem annyira élvezhető a sláger, amely – mint tudjuk – eredetileg egy Creedence-dal, de Tina Turner és Ike feldolgozása annyira sikeres lett, hogy sokan elsősorban velük azonosítják. És nem titok az, hogy Tina és Ike sztárházassága legendásan abuzív volt: Ike holtrészegen és kokainnal teleszívva csapdosgatta Tinát éveken át, az ő válásuk is tele volt cirkuszokkal.
Nem kellett volna itt sugallatokkal operálni, sőt, a Láthatást talán le sem kellett volna forgatni, helyette 90 percen át ki kellett volna írni: Mivel férfi vagy, nem szorul különösképp magyarázatra az, ha rárontasz a családodra egy fegyverrel, hogy legyilkold őket. Aztán mindenki „vetítse bele” saját ellenségképeit, előítéleteit, tapasztalatait, történeteit.
