A Fekete telefon olyan – fantasztikus elemekkel tarkított – nosztalgia-varázzsal tölti be a vetítőtermek sötétjét, ami leginkább a Stranger Things kisképernyős hódítására emlékeztet. Scott Derrickson rendezése nem pusztán feszült horrorfilmként képes borzongatni, hanem egy teljes értékű felnövéstörténet múltidéző bájával is kecsegtet.
A hetvenes évek vége felé játszódó történet egy gyermekrabló sorozatgyilkos által rettegésben tartott vidéki amerikai kertvárosba kalauzol. A tanítás vége után felhőtlenül biciklizgető kiskamaszok idilli világát a Portyázó névre keresztelt, fekete furgonos rém árnyékolja be. A tizenéves fiatalok sorra tünedeznek el a környékről, a rendőrség ennek ellenére mégis teljesen tehetetlen. Így mikor a rendszeres, súlyos iskolai és otthoni bántalmazásokat elszenvedő, ráadásul folyamatosan saját tehetetlenségébe ütköző Finney esik áldozatul, a kétségbeesett fiú már csak szellemlátó kishúgától, Gwentől és a túlvilágra közvetlen vonalat biztosító fekete telefontól számíthat segítségre. A problémáira mindig másoktól megoldást váró srác idővel mégis kénytelen lesz megtanulni, hogyan kell egyedül kiállnia önmagáért, ha életben akar maradni.
A Joe Hill novellájából adaptált mozifilm leginkább az író legendás horrorszerző édesapja, Stephen King stílusát idézi. Hill műveiből korábban már olyan mozgóképes alkotások születtek, mint a Daniel Radcliffe főszereplésével készült Szarvak, vagy a Netflix sajátgyártású sorozata, a Locke & Key - Kulcs a zárját és – a szintén a streamingóriás platformján bemutatkozó – A magas fűben. A mind nézői, mind kritikai oldalról felemás fogadtatású horrortörténetek után azonban a Fekete telefon tudja eddig leginkább kamatoztatni Hill atyai örökségének visszatérő elemeit. A film számos ponton eleveníti fel a Stephen King sikerműveiből visszaköszönő motívumokat: az Állj mellém és az Az gyerkőccsapatainak erős, baráti összetartását, a Ragyogás és a Carrie fantasztikus képességű ifjú szereplőit és az őket érő fizikai és lelki megrázkódtatásokat vagy éppen Az eminens és a Tortúra pszichés elnyomáson alapuló fogvatartás-narratíváit. King legtöbb horrorsztorijához hasonlóan a Fekete telefon is a felnövés pszichés korlátairól szól egy nem mindennapi rémtörténet metaforáján keresztül.
A Fekete telefon nem kizárólag tárgyi világában, korhű díszletekkel, kosztümökkel és frizurákkal eleveníti fel a bő negyven évvel ezelőtti kisvárosi Amerikát. A film múlttal való tudatos kapcsolata a manapság kiváltképp népszerű – bár gyakran felszínesen ábrázolt – üres nosztalgia helyett aktív, érdemi dialógusra épül. A film mondanivalójában a mások korábbi tapasztalatainak felhasználásával elért előrejutásnak és fejlődésnek/felnövésnek jut központi szerep: a fő karakterek a kezdeti megrázkódtatások ellenére szüleik és kortársaik példájából tanulva lesznek képesek érvényesülni. Finney a mágikus fekete telefonon érkező túlvilági tanácsokból inspirálódva, nem pedig azokat szolgaian követve lesz csak képes szembeszállni elrablójával, míg Gwen ugyan tragikus sorsú édesanyjának köszönheti örökölt képességeit, vízióit mégis saját vallásos meggyőződése szerint tudja alkalmazni a sorozatgyilkos utáni nyomozás során.
A leginkább horrorfilmjeiről (Ördögűzés Emily Rose üdvéért, Sinister, Távozz tőlem, Sátán!) ismert és időnként egy-két nagyköltségvetésű szuperprodukciót (Amikor megállt a Föld, Doctor Strange) is bevállaló Derrickson azonban sem alapos karakterrajzokkal, sem érdemi szuburbia-kritikával nem igyekszik árnyalni a jól behatárolt műfaji keretek közé szorított cselekményt. A horror elemek atmoszférateremtő hatásaira koncentráló vizuális stílus viszont a Hetedikét idéző – zilált, remegő kameramozgásokkal megjelenített, idegőrlő zenei aláfestéssel prezentált, zavarba ejtő, fakó színekkel operáló, házivideós stílusban forgatott montázs – intrójától kezdve a sorozatgyilkos hátborzongatóan ikonikus maszkjáig végig képes feszültséget teremteni. Ráadásul Derrickson a játékidő első felében leginkább a thrillerek suspense-mechanizmusát alkalmazza, így a második felvonásban gyarapodó jump-scare-ek még váratlanabbul tudnak hatni.
A Fekete telefon ügyes műfajjáték, ami meglovagolja ugyan a mostanság népszerű múltidéző trendeket, mégsem fullad üres nosztalgiába. Az Ethan Hawke kifejező testjátékától megelevenedő kiismerhetetlen maszkos rém pedig az elmúlt évek leginkább zsigeri erővel bíró, titokzatos, túlvilági horror-alakjává növi ki magát a cselekmény előrehaladtával, így az izgalmaktól még a tipikus Stephen King-i történetelemek sokadszor látott újrajátszásai sem válnak unalmassá.
