A Micimackó: vér és méz rossznak nem elég rossz, helyette igazi felejthető tucatáru. Nem az a fajta szemét, amit kikotrunk a kukából és bekeretezünk – mondván, elképesztő ez a mértékű romlás –, inkább csak szimplán hagyjuk a szemetes közepén rohadni, hogy elszállítsa a kukásautó.
Ez a film úgy is olvasható, mint az ember természetbe való beavatkozásának megideologizálása. Róbert Gida kisgyerekként a Százholdas Pagony lakóival játszik és gondjukat viseli. Aztán amikor elmegy az orvosi egyetemre, Micimackó, Malacka (akik ebben a filmben groteszk medve-ember vagy éppen malac-ember kimérákként értelmeződnek) és a többiek magukra maradnak, éhínség tör rájuk, elvadulnak, végül pedig egyik társukat is kénytelenek fölfalni, csakhogy életben maradhassanak. A többiek esküt tesznek, hogy többet nem szólalnak meg, és elvadult vadállatok módjára kínozzák meg és zabálják fel az útjukba kerülő emberszabásúakat. Az ember, ha magára hagyja a természet erőit, az leveti magáról a civilizáció láncát és szélesre tárja a kapuit a pusztulás, a szenvedés és a halál előtt.
Vagy annak is olvasható, ami valójában: egy kokainparti-kompatibilis ötletre felhúzott trash-slashernek.
Ha rákukkantunk író-rendezőnk, Rhys Frake-Waterfield IMDb-adatlapjára, három dolgot vehetünk észre. Az egyik, hogy ez már a negyedik nagyjátékfilmje, a másik, hogy az első is 2022-es. Mindez azt sugallja, hogy egy újabb ipari gagyigyárossal van dolgunk. A harmadik, hogy nem először próbálkozik elmebeteg ötletek megfilmesítésével. Az első egy ufós-szörnyes (The Area 51 Incident), a másodikban egy ördögi karácsonyfa szedi áldozatait (Demonic Christmas Tree), a harmadik meg egy tüzes-tornádós katasztrófafilm (Firenado). Úriemberünk egyszer észrevette, hogy a Micimackó jogai 2022. január 1-jén átkerültek a public domain kategóriába, így születhetett meg kritikánk tárgya.
Ezeknek is megvan a létjogosultsága, nem kell mindennek Aranypolgárnak lennie. A világ legegyszerűbb dolga lenne leírni, hogy milyen pocsék a filmben minden, hogy bugyuta, logikátlan, rosszak az effektek, stb. Annak ellenére, hogy erre is sort fogok keríteni, nagyobb kihívást láttam abban, hogy megtaláljam a megfelelő pozíciót ahhoz, hogy élvezni lehessen a filmet. Olyan szavak röpködtek a fejemben, mint: „paródia”, „trash”, „kreativitás”, „humor”, „bűnös élvezet”, „komoly horror”, stb.
A legnagyobb örömforrást valahol a „paródia” és a „trash” vonzáskörzetében találtam meg. A film az eredeti mese szereplőin túl behozott egy slasher-sablon női crew-t is, akik a Százholdas Pagony melletti kúriába vonulnak vissza egy telefonkikapcsolós-csajos hétvégére. Az ő jelenlétük a film legnagyobb pozitívuma, persze csak posztironikus értelemben. A fő tevékenységi formájuk, hogy életképtelenek, egy helyben állnak és sikoltoznak, lassan lépdelnek a tömeggyilkos mackó felé, amikor inkább menekülniük kéne. Esnek-kelnek, ordibálnak, mialatt rájuk vadásznak, „baszódj meg, nem rontod el a hétvégémet” – mondják, és áztatják tovább magukat, miközben a szelfi hátterében látják közeledni a szörnyet. Igazi antihősök, a szó nem erkölcsi, inkább logikai és evolúciós értelmében.
A másik örömforrás már csak pillanatokra van jelen, viszont ez a pár pillanat a film csúcspontja. Úgy néz ki, mintha a film csupán ezekben a részekben ébredne tudatára saját ötlete infantilitásának. Azokra a részekre gondolok, amikor az áldozatok kimondják Micimackó vagy Malacka nevét. A kontextustól egészen abszurddá válik ez a momentum: amikor Róbert Gida ordibálja az éppen torkot fojtogató disznóembernek, hogy „Malacka, neee!”, végre felszabadultan lehet nevetni. Csak az a baj, hogy ezen kívül nem érződik, hogy a készítők tettek volna is valamit azért, hogy jól szórakozzunk.
Vannak egyes momentumok, amik azt kívánják, hogy komolyan vegyük a filmet. Valami lélektani dráma is meghúzódik a háttérben, magja kb. az, amit az első bekezdésben is felhoztam: Micimackóék magukra maradtak, dühösek lettek Róbert Gidára, rajta keresztül az emberekre, és ezért öldökölnek. Egy ponton még el is sírja magát Micimackó. Nem tudom, mi indokolta ezt, de így válik a véres ökörködés egy pillanat alatt hányingert keltő giccsé.
Slasher lévén nyilván visszaköszönnek a műfaji sablonok, ám az alapötlethez hasonlítva csak még jobban kijön az író-rendező ötlettelensége. A felállás leginkább a Texasi láncfűrészesre vagy a Sziklák szemére hajaz: egy elvadult família a környékére tévedő idegeneket módszeresen és szervezetten leöldösi. Ha ezt megvizsgáljuk, kiderül, hogy a fókusznak nem az áldozatokon, hanem a gyilkosokon kell lennie. A 74-es klasszikus sem a mély és árnyalt fiatalok miatt vált azzá, amivé. A gyilkosokat mémmé kell tenni, felismerhető attribútumokkal, ölési szokásokkal, jól megkoreografált jelenetekkel. Ehhez képest a film elején még az egyik női áldozatnak próbálnak valami ködös eredetsztorit kovácsolni, egy házba betörő zaklatóval. Ez nem működik, teljesen értelmetlen, és csak az időt húzza. Emellett a halálnemek is teljesen érdektelenek, ötlettelenek, látványtalanok, ráadásul a film egésze lassú és vontatott.
A slasher és a valami más elmebeteg kombinációján alapuló filmek halála a nemkreativitás. Ennek esett áldozatul a Micimackó: vér és méz is, pedig sokkal jobb dolog is kisülhetett volna ebből. Talán Frake-Waterfieldnek tudatosítania kellett volna, hogy az, hogy egy felismerhetetlenségig összevert, rémült, vérző ember kétségbeesve azt válaszolja a „ki tette?” kérdésre, hogy „Micimackó”, mennyire over the top röhejes. Ezt a pillanatot esztétikai mérceként előtérben tartva lehetett volna megcsinálnia a film többi szegmensét is. De ahelyett, hogy vicces halálnemekkel, idézhető beszólásokkal, maskarákkal, helyszínekkel és történésekkel töltötte volna meg alkotását, az író-rendező mindenképpen drámai szál(ak)at akart beleerőltetni alkotásába, és ettől sajnos nem nevetséges, sem paródia, hanem simán rossz lett.
Az IMDb-n Frake-Waterfield többi filmjére leadott szavazat 20 és 670 között mozog. A Micimackó: vér és mézre ezidáig 8,8 ezren szavaztak. Ne dőljünk be a híres figuráknak, inkább rakjuk be a Gyilkos paradicsomok támadását, a Troll 2-t, vagy a A szobát, ha trashre vágyunk. Mert ez rossz, de nem eléggé.
