V. Henrik angol király története nem először ihleti alkotásra a művészeket: először Shakespeare dolgozta fel a történetét, majd az ő drámáját adaptálta filmre 1944-ben Lawrence Olivier, aztán 1989-ben Kenneth Branagh szerzett vele három Oscar-jelölést. David Michôd tavaly, Velencében bemutatott történelmi (melo)drámája nem feltétlenül a shakespeari mű újraálmodása, inkább a história egy új, önálló, Joel Edgertonnal közösen írt értelmezése.
Hal, avagy V. Henrik netflixes meséje igazi fejlődéstörténet: a sztori a kitagadott, lecsúszott, züllött, enyhén alkoholista királyfitól Anglia teljes értékű, méltóságos, nős uralkodójáig ível. A még kamasz Henriknek esze ágában sincs trónra ülni, pedig ő az elsőszülött. Inkább kocsmákban, prostituáltakkal tengeti mindennapjait, céltalanul és önmagát nagyjából tudatosan felemésztve. Beteges és elhanyagolt a külseje, messziről bűzlik, de szellemét még nem tette teljesen tönkre az alkohol. Maradék méltóságát összeszedve elviseli, hogy beteg apja magához hívatja, és jelenlétében s az udvar egész puccos népe előtt piperkőc öccsét nevezi meg utódjaként. Az események mégis másképp alakulnak, és végül mégis Henriknek kell királlyá lenni, apja belháborúktól sújtott országában meggyőződéseihez híven békét teremteni, és a pökhendi francia szomszéddal valamit kezdeni. Henrik megrögzött békepárti, mégis a csatamezőre kerül, és körülötte végig ott kísért egy fölöslegesség-érzés, ott lóg a levegőben egy „de minek?” kérdés – ezt maga a főszereplő fogalmazza meg egy ponton, aki a politikai viszályokra a világ legnagyobb baromságaként tekint.
Történelmi hűséget talán fölösleges is számon kérni ettől a filmtől, teljesen élvezhető anélkül is, hogy részleteiben ismernénk V. Henrik életútját. A kiindulópont – a család fekete bárányából lett (anti)hős figurája – mindenesetre stimmel, az is, hogy az ifjú király nekiment Normandiának, és a francia seregre mért elsöprő győzelmével egy névtelen kis falut felhelyezett a történelmi világtérképre.
A királyi portré két és fél órás terjedelemben, mondhatni eposzian monumentális vonásokkal rajzolódik elénk, mégsincs benne a rokon történelmi filmektől megszokott fennköltség, szinte teljesen hiányzik belőle a már-már kötelező műfaji elemként rögzült giccsfaktor. A csatatéri küzdelmekben nyoma sincs a regényi romantikának, a harc már-már realisztikus ábrázolása aláhúzza a politikai csatározások értelmetlenségét és némiképp vicces jeleneteket is szül. Nem lehet nem nevetni azon, ahogy összekeveredik a sok pléh mellvért és bádogsisak, nem tudni, ki kit csépel éppen, az ellenfelek teljesen egyforma emberi konzerveknek tűnnek. De amikor nincsenek éppen bádogva zárva, a szereplők koszosak, zsíros a bőrük, kócos a hajuk, csapzott és gyűrött az elegáns viseletük is – igen, valahogy így nézhettek ki a nemes urak és hölgyek a középkorban, amikor a tisztálkodás nem tartozott a legnagyobb divatok közé. Magát a főszereplőt is gyakrabban látjuk másnaposan heverni egy fal tövében vagy egy lócán, mint a királyi trónon.
A színészválasztás kitűnő: Timothée Chalamet arcéle szinte tökéletesen egybevág a festményeken ábrázolt, igazi V. Henrikével. Ettől eltekintve is csodálatosan játszik, tökéletesen uralja az arcizmait, hol pókerarccal állja a szitkok viharát, hol egyetlen arcizma rendülésével jelzi szereplője felindultságát. Egész teste visszafogottan mozog, hitelesen hozza az új szerepébe éppen beletanuló, ifjú király figuráját. Ellenlábasa, a francia dauphin alakjában Robert Pattinson bukkan fel – hátborzongatóan jó a szívtelen, nagyképű, hidegvérű és kegyetlen koronaherceg szerepében.
A legerősebb pozitív mellékszereplő, a két lábbal a földön járó John Falstaffként a film társforgatókönyvírója, Joel Edgerton is meglepően természetesen alakítja a züllött kamasz mellett az apafigurát, a feladatához felnőni próbáló király mellett pedig az odaadóan szolgáló alattvalót és hűséges tanácsost. És persze – elfogultság nélkül is – kiemelhetjük a kocsmárosné alakját, akinek a főkötője alatt Kurta Nikére ismerhetünk. (Nem ő egyébként az egyetlen magyar név a stáblistán, sőt: az V. Henrik angol-magyar-ausztrál koprodukcióban készült, a forgatás maga is részben magyarországi helyszíneken, Szilvásváradon, Pátyon és Komáromban zajlott.)
Az V. Henrik igényesen kivitelezett, tartalmas esti szórakozást nyújtó film, ugyanakkor nem lehet nem kihallani napjaink társadalmának kritikáját. Szájbarágósság nélkül is könnyű ráéreznünk, hogy a hatalmi harcok és a politikai csatározások valójában mit sem változtak a középkor óta, s ha nem is torkollnak bádogember-öldöklésbe, ma is szép számmal dúlnak értelmetlen viszályok bel- és külpolitikai szinten egyaránt, a hatalomvágy mindenen keresztülgázol, és az álnokság legyőzheti a legtisztább jóhiszeműséget is.
