Magas ballonkabátos férfi lép a kávézóba, és minden kertelés nélkül kérdi a pult mellett álló elegáns szőke nőtől: Eljössz velem? Nem tudjuk, hol tartunk: egy kapcsolat közepén, vagy ez még csak az ismerkedés pillanata.

Párbeszédükben végig megmarad ez az ambivalencia, nem tudjuk eldönteni, hogy folytatnak vagy éppen elkezdenek-e valamit. A narrátor néhány pillanattal előbb mondta el, hogy itt kezdjük a filmet, de persze ez nem az eleje. És ezzel kezdetét is veszi a narratológiai tanulmány, hiszen valóban, egyetlen történet sem igazi kezdet, a szereplők életéből, az események sorából csupán kiszakíttatik egy szakasz, de hogy hol kezdődött valójában az egész, azt senki sem tudja.

Christoffer Boe dán elsőfilmes bonyolult művet hozott létre, amelyben a narrációt, a történet írását tematizáló elméleti szál állandóan összefonódik magával az elmesélt melodramatikus történettel. A film azért magával ragadó, mert ez a két réteg a narrátor személyében oly módon ér össze, hogy egyik sem állhatna meg a lábán a másik nélkül. A narrátorról ugyanis az első percekben kiderül, hogy híres, ünnepelt íróként történetünk főszereplője, de szerzője is egyben, és így teljhatalma van a történet fölött. Ez a helyzet egyszerre hatalom és alávetettség forrása számára: az író játszhat ugyan szereplőivel, de mivel ő is egy közülük, érintett, a saját bőrére is megy a játék.

Boe Cannes-ban Arany Kamerával díjazott rendezésének az a nagy érdeme, hogy a szerző jelenlétének állandó ismételgetése ellenére újra meg újra elfelejtjük, hogy a szerző ellenében nem történhet semmi, hiszen végső soron ő dönt hősei sorsáról. A film legelején a szerző-narrátor közli velünk, hogy ez csak film, illúzió, konstrukció, amelyben minden előre eltervezett, tehát nem szabad semminek sem nagyon bedőlni. A végig rendkívül szemcsés, gyakran életlen kép is arra próbál figyelmeztetni, hogy ez nem a valóságra nyitott ablak, hanem egy speciális hordozón megjelenített konstrukció. Ehhez azonban a rendező egy kifejezetten azonosulásra alkalmas, melodramatikus történetet társít arról, ahogy a fiatal fényképész elszereti a korosodó író ugyancsak fiatal feleségét.

Miközben ebben a történetben élünk, állandóan azzal kell szembesülnünk – és ez Boe legszebb húzása –, ahogy a film a szemünk előtt írja önmagát. Gyakran látjuk az írót, amint új regényén dolgozik, vagyis azt a történetet/filmet írja, amit éppen most olvasunk/látunk, és amelynek része ezek szerint az írás aktusa is. Tanúi lehetünk annak, ahogyan az író egy-egy jelenetet többféleképpen próbál ki: az első éjszaka után a fényképész úgy kel fel, hogy a nő még alszik, majd ennek hirtelen, minden magyarázat nélkül vége szakad, és már azt látjuk, amint a férfi zuhanyozás után beszélget ágyban lustálkodó szeretőjével – és a történet innen halad tovább.

Ettől a pillanattól kezdve mintha a film abszurdba hajlana, a hétköznapi logika számára érthetetlen események követik egymást: a fényképészt nem ismeri fel az élettársa, legjobb barátai, és lakásának ajtaja is be van falazva. A férfi kínjaiban, hogy a megcsalás éjszakája után visszataláljon régi életéhez, valójában az író szerelemkoncepciójának nagyon koherens megtestesülésével találkozunk. Egy kicsit később következő jelenetben ugyanis az idős regényíró egy tévés interjú során arról vall, hogy szerinte mennyire különbözik a szerelem a férfi és a nő számára. A nő életében ez tudatos választás, mondja, amelyre készül, amelyet eltervez; a férfi azonban arra vár, hogy a szerelem meglepje őt, ezért amikor ez megtörténik, teljesen felborítja az addigi életét.

További csavar és egy újabb értelmezési réteg a filmben a két nő – egy nő struktúra. Maria Bonnevie (Dina vagyok) remek sminkjei és csodálatos alakítása révén alig vesszük észre, hogy a fényképész korábbi, szerényen öltözködő, visszafogott élettársát és a divatos ruhákban pompázó írófeleséget ugyanaz a színésznő játssza. Ez felveti a minden nő ugyanaz a nő gondolatot, illetve azt, hogy az emberi párválasztás, szerelem olyan, mint a regényírás: többször, több formában próbálkozunk ugyanazzal történettel/nővel, csak nem, vagy későn vesszük észre, akár a fotográfus, hogy ugyanazzal van dolgunk.

Az író a végén persze teljes győzelmet arat, elutazhat feleségével, hiszen a fényképészt végül még új szeretője sem ismeri fel. A szerző kegyetlen bosszút áll: az utolsó képről egy végső, kíméletlen gesztussal a szomorúan hátra-hátra pillantgató férfi mellől kitörli az összes járókelőt, hadd maradjon teljesen egyedül. Nekünk pedig kajánul a szemünkbe mondja, hogy ne felejtsük, ez csak konstrukció, fikció – és lám, mégis fáj. Fáj nekünk, a történetbe bevont nézőknek, de neki is: a film végeredményben az ő megcsalatása történetének megértése, rekonstrukciója.