Valószínűleg mindenki életében vannak olyan ízek, amelyeket, ha megérez, nyomban elfogja a gyerekkor iránti nosztalgia. A Berlinálé „Kulináris mozi” szekciójában debütáló Ramen Shop főszereplőjére pedig ez hatványozottan igaz; nem is lehetne talán másképp, hiszen rámenséf.
Eric Khoo filmjei már több ízben szerepeltek Európa művészfilmes fesztiváljainak programjában. De a szingapúri rendező nemcsak ebben a közegben mozog otthonosan, hanem a gasztrofilmek műfajában is. Legújabb műve a 2016-ban bemutatott dokufikciójának, a Wanton Mee-nek egyfajta fikciós továbbgondolása, amelyben a gasztronómiai szál mellett legalább ugyanolyan fontos szerepet kap a városállom kulturális-történelmi háttere is. Ehhez pedig szükséges egy olyan főszereplő, akivel a néző közösen fedezheti fel Szingapúr különböző dimenzióit.
A Takumi Saito által alakított Masato rámenséf, aki apjával és nagybátyjával sikeres éttermet vezet a Kelet-Japánban levő Takasakiban. Melegszívűnek nem mondható apja váratlanul meghal, a fiú pedig rátalál évekkel ezelőtt elhunyt édesanyja naplójára, amivel az a legnagyobb baja, hogy mandarinul van írva és a vegyes házasságból származó Masato semmit sem ért belőle. De a füzetet lapozgatva eszébe jutnak gyerekkora emlékei, élete első évei Szingapúrban, és édesanyja főztjei. Ezután nincs már sokáig maradása Japánban; elindul felkutatni nemcsak emlékeit, hanem édesanyja családi gyökereit is; felfedezni nemcsak egy másik kultúrát, hanem megérteni önmagát is. Mindebben segítségére van az interneten megismert japán származású, de évek óta Szingapúrban élő gasztroblogger, Miki (Seiko Matsuda) is.
A film narratívája egyébként szinte szappanopera-szerűen egyszerű: Masato – egy kellemesen érzelmes jelenetben – rátalál édesanyja felőli nagybátyjára, aki egy jellegzetes szingapúri bak kut teh (sertésoldalasból főzött leves, teával nyomtatva) éttermet vezet. Majd megismerkedik nagymamájával is, aki nemcsak lányát tagadta ki úgy a családból, hogy sosem bocsájtott meg neki, hanem először – japánok iránti gyűlölete miatt – unokáját sem hajlandó számba venni. És bár a nagyi szívéig nem egyszerű az út, a film végére bebizonyosodik, hogy egy jól elkészített, finom étel nemcsak férfiaknál hatásos, hanem évtizedek megkeményedett rétegein is képes áthatolni. Még akkor is, ha nagymama és unoka nem is beszélnek közös nyelvet.
A Ramen Shop-ban a kultúrák és konyhák mellett az idősíkok is keverednek; néha nem is könnyű eldöntenünk, hogy a jelenben vagy a múltban járunk, annak ellenére, hogy a múltban játszódó jeleneteket mindig egyfajta nosztalgia övezi. Nemcsak Masato gyerekkori emlékeit láthatjuk, hanem mindent, amire a főszereplő maga is kíváncsi – szülei megismerkedésétől kezdve édesanyja kitagadásáig és haláláig –, illetve ami szükséges ahhoz, hogy megértsük a személyes sorsok alakulását és azt a történelmi hátteret, ami ezeket meghatározta.
Az eredeti Ramen Teh cím egyébként sokkal pontosabban megragadja a film lényegét, mint a lefordított változat. Egyrészt azért, mert a film során valóban kipróbált és elkészített új recept a japánban honos és népszerű rámen illetve a jellegzetes szingapúri bak kut teh ötvözése; másrészt pedig azért, mert magába foglalja úgy az ellentétek és a konfliktus feloldását, mint azt a kulturális és kulináris fúziót, ami tágabban értelmezve magára Szingapúrra is vonatkoztatható.
Nekünk, nézőknek pedig mi más maradna még hátra, mint hogy élvezzük (és megéhezzünk) a felvonultatott egzotikus ételeket (látva), és eszünkbe jussanak saját gyerekkorunk ízei.
