Az élet ízei úgy papol két órán keresztül arról, hogy a garam masala és a báránysült à la ki-tudja-kicsoda illatától a származás-, bőrszín-, és generációbeli különbségek semmissé válnak, hogy közben nem más, mint egy olykor tenyérbe mászóan sós, néha meg hervasztóan sótlan kajapornó, amit ugyan egy jóravaló nyárspolgár család feltehetően kuncogva meg fog zabálni, az ínyencek viszont térden állva fognak könyörögni a panaszkönyvért.

Lasse Hallström filmográfiájában néhány kellemes kivételtől eltekintve egymást követik az olyan nyuggerszíveket megdobogtató, kíméletlenül manipulatív nyálfilmek, mint a Hacsi, a leghűségesebb barát (Hachiko: A Dog's Story), a Szóbeszéd (Something to Talk About), a Gilbert Grape, vagy legutóbb A menedék (Safe Haven) című lélekmelengető rémség. A valamiért díjakkal is jutalmazott Árvák hercegéről (The Cider House Rules), és persze a Csokoládéról nem is beszélve. Hallström tulajdonképpen utóbbi történetét ülteti át multikulturális közegbe a Richard C. Morais könyvéből készült Az élet ízeivel. A Franciaországba sodródott indiai gasztronómus család története ugyanis szinte minden narratív elemében nyúlja a rendező eddigi legsikeresebb filmjét. A meseszerű kisváros poros életét tehát jól felkavarja a bevándorlók pereputtyának kurkumától tündöklő ételei, melyek elsőre ugyan durván átütik a nagy tányéron kis falat semmik iránt lelkesülő franciák ingerküszöbét, a későbbiekben az ételek ízei által megbabonázott szereplők azonban a kulinária egyetemes szentségében egyesülnek.

Persze a lényeg a konfliktus, ami többszintű, és mégsem. Először is ott van Helen Mirren, aki a Michelin-csillagos éttermet vezető, besápult übersznobot, Madame Malloryt alakítja, kinek placca mellé Kabamék felhúzzák saját kifőzdéjüket. Elvileg Mirren és a Kabam család fejét alakító indiai színészveterán Om Puri közt lezajló, rajzfilmszerűen ádáz gasztronómiai ütésváltás lenne a fontos – legalábbis Hallström kezdetben mintha ezt akarná elhitetni a nézővel. Tény, hogy a két öreg motoros közt néha izzik a levegő, és az indiai és a francia konyhaművészet közti ellentétek egész hetykén reflektálnak a minden kori ember előítéletességére, Hallström azonban fokozatosan átadja a főszerepet a Kabam család nevetségesen tehetséges ifjoncát alakító Manish Dayalnak, miközben a protagonista- és az antagonista-szerepek nem meglepő módon szerelemben érnek össze.

A fiú története pedig rámászik a két legendás színész kedélyes marakodás-montázsára, ami egyáltalán nem baj. A különböző nemzetiségű ízek, illatok és textúrák pedig a srác szemszögén keresztül nézve már nem csupán feloldhatatlan kulturális ellentéteket idéznek, hanem a társulás lehetőségét is magukban rejtik – többek közt a szerelemét. Az ízmegszállott fiú a patriarchális és rasszbeli határokat a két nemzet konyhájának elegyítésével rombolja le, ezáltal pedig felnyitva a szemét az idősebb, fafejűbb generációnak. A Paprika TV jámbor szentje ő, egy Chateaubriand-bélszínt kardamommal ízesítő Gandhi, aki főztjével minden hitetlent felszabadít a szkepszis terhe alól. A film ekkorra már kezd úgy festeni, mintha valaki egy üstben összeforralta volna a L'ecsót és a Gettómilliomost. Dayal ugyan nem játssza le a színről Mirrent és Purit, de szép munkát végez a folyton pilláit rebegtető, túlságosan is jóságos szakácsfiú szerepében.

A fiú séfsége felé vezető út pedig – komoly képzavarral élve – csodás ételekkel van kikövezve. Hallström mintha direkt ezekre a főzős-kostolós szkeccsekre gyúrt volna, mivel elvitathatatlan tény, hogy a filmben látható ételek – de még egy árva paradicsom is – igazán étvágygerjesztően vannak fényképezve. Linus Sandgren operatőr ezekkel a legjobb szakácskönyveket idéző illusztrációkkal pedig remekül ellenpontozza a film Hallströmre oly jellemző naiv, gejl, meseszerűen romantikus álomvilágát, melyben több a naplemente, mint ahány nap alatt a cselekmény játszódik.

A Dayal által alakított fiú pedig a séfség csúcsára jutva, nemzetközi sztárnarancsként döbben rá arra, hogy az ízek és illatok molekuláris ismeretén túl már nem létezik semmi a profizmus rideg magányán kívül, ezért visszatér a nullponthoz, a faluba, ahol szerelme él, ahol tanára és apja már egy pár, ahol a békesség undorító méreteket ölt. Történetének súlya ugyan a film utolsó harmadában Hallström rosszul időzített és jócskán hadaró montázsában elvékonyodik, de ez akkor már senkit nem fog érdekelni. Az élet ízei ugyanis olyan – ha már lúd legyen kövér alapon – mint egy turistabutító hortobágyi csárda. Aki látott már ilyet, az tudja, hogy néz ki kívülről és belülről, és azt is, hogy a húsos palacsintát csak azok rendelik, akiknek fogalma sincs arról, hogy az mi. Az élet ízei büszkén tetszeleg a lelket és elmét megreptető gasztronómia metaforáinak ködében, az ironikus azonban az, hogy ennek ellenére unalmas és eltompító élmény végignézni. A kultúraköziséget a Gyönyörű mocsokságokban (Dirty Pretty Things) és az Eastern Promises – Gyilkos ígéretekben jóval összetettebben kiveséző Steven Knight forgatókönyve ugyanis annyira kiszámítható, hogy feltehetően senki sem olvasta végig. Nem is kell – gondolták odafönt – hiszen ha Steven Spielberg és Oprah Winfrey adott rá pénzt, akkor biztos, hogy jó lesz.