A Slumdog Millionaire főhőse a nyomornegyedek kilátástalan világából jut el a globalizált fogyasztói társadalom elektromosan fűtött kollektív vágyálmába, azaz a milliókkal kecsegtető kvízműsorba. A legkisebb fiúról, és a szerelem mindent elsöprő erejéről szóló régimódi történet azonban nagyon is korszerű köntösben jelenik meg, épp ezért olyan magával ragadó.
Danny Boyle életművével kapcsolatban a hihetetlen műfaji és stiláris változatosságra szokás felhívni a figyelmet, és valóban szembeszökő, hogy milyen sokféle zsánerben próbálta már ki magát. Palettája a fekete humorral kibélelt thrillertől a pszichedelikus sci-fiig, avagy a halk szavú drámától az apokaliptikus horrorig terjed. Ráadásul nemcsak a műfajok, hanem a színvonal tekintetében is hatalmas az ingadozás, így egy Kubrickéhoz hasonló perfekcionizmus fonalára sem fűzhető fel az ezredfordulós brit mozi egyik kulcsfigurájának életműve. És még azt sem mondhatnánk, hogy olyan markáns stílus itatja át filmjeit, melyből rögtön ráismerünk keze nyomára.
Mégis van egy motívum, melyhez Boyle rögeszmésen vissza-visszatér. Az emberi civilizáció határaiba való beleütközés témája búvópatakként húzódik végig az életmű változékony műfaji felszíne alatt. Nem véletlen tehát, hogy filmjeiben számtalan direkt és indirekt utalás fedezhető fel Joseph Conrad A sötétség mélyén című kisregényére, mely mindmáig alapműnek számít a civilizációs határsértések témakörében. Ez nem is a filmjeiben többször felbukkanó Kurtz-alteregókban érhető igazán tetten; ennél sokkal fontosabb, hogy Conradhoz hasonlóan, Boyle-nál is az utazás a központi motívum: olykor a társadalom őrülettel határos peremvidékeiről tartunk a konvenciók biztonságában eltöltött kispolgári élet felé (Trainspotting), vagy épp onnan menekülünk egy trópusi utópiába (A part). Máskor egy űrodüsszeia során hajózunk a Napot körülölelő sötétség mélyére (Napfény), és persze a 28 nappal később túlélői is az emberi lélek mélyén lakozó fullasztó dzsungelbe ereszkednek alá a hiperagresszív zombik elől menekülve.
Ebbe a sorba illeszkedik alapkoncepcióját tekintve a Slumdog Millionaire is, melynek cselekménye ugyancsak civilizációs törésvonalon – a régi és az új India határvidékén – játszódik. Főhőse a nyomornegyedek és vallási pogromok kilátástalan világából jut el a globalizált fogyasztói társadalom elektromosan fűtött kollektív vágyálmába, azaz a milliókkal kecsegtető kvízműsorba. A szellemi és lelki utazás persze itt is valós térbeli mozgással jár együtt, de mivel ez esetben nem valamiféle végzetes kíváncsiság, hanem a szerelem a hajtóerő, a film sokkal optimistább kicsengésű. Olyan, mintha Dickens a viktoriánus Anglia helyett a 21. századi Indiába született volna, és pikareszk regényben írta volna meg a kis Twist Olivér történetét. Persze itt is hamar kiderül, hogy a televízió csillogó kirakatvilága semmiben sem különbözik a gengszterek által uralt szegénynegyedek kegyetlenségétől. Épp ezért ha Jamal Maleket a meggazdagodás és társadalmi felemelkedés motiválta volna, akkor itt is csúfos kiábrándulás lenne a mese vége, akárcsak Boyle korábbi főhőseinél. Azonban a Slumdog Millionaire épp arról szól, hogy az őszinte érzelmek utat törnek maguknak a világ minden gonoszságán és elvetemültségén keresztül, így a televíziós szórakoztatásnak tartott görbe tükör nem rezignált médiakritikába torkollik, pusztán díszletként szolgál a szerelmesek diadalmenetéhez.
Boyle filmje tehát kendőzetlen tanmese, mely szemérmetlenül irreális és mégis ellenálhatatlan happy endbe torkollik. Ezt a példázat jelleget erősíti (a Trainspotting belső narrációi helyett) a filmet keretező kvízkérdés is, melyből megtudjuk, hogy nem pusztán a szerencsés véletlenek összjátékának voltunk tanúi, hanem a sors keze van a dologban. Hogy a Slumdog Millionaire mégsem fullad giccsáradatba, az annak köszönhető, hogy a stáb minden tagja a maximumot hozza ki magából. Kezdjük a forgatókönyvvel: nagyon kínos mozis élményben lenne részünk, ha ezt a sztorit egy A-ból B-be haladó, lineáris cselekményben látnánk kibontakozni. A meglehetősen egyszerű történet bonyolult flashback-szerkezetbe ágyazásával válik igazán izgalmassá a film. A lépcsőzetesen felépített kvízműsorral párhuzamosan futó nyomornegyedi emlékek egyszerre rendelkeznek dramaturgiai és lírai funkcióval, hiszen gyönyörűen ellenpontozzák a tévé-show hivalkodó világát. Egyedül a helyes válaszok mögött meghúzódó kőkemény élettapasztalat tölti meg tartalommal a milliók által a műveltség értékmérőjeként kezelt semmitmondó kvízkérdéseket, ezzel végleg kirajzolva ürességüket.
Örvendetes tény, hogy az ügyesen kicentizett forgatókönyv ezúttal avatott kezekbe került. A tradicionális és modern dallamokat ötvöző zene szépen rímel a kétarcú Indiában játszódó történet alapkoncepciójára, a gyönyörűen komponált képeket pedig Chris Dickens hihetetlen ritmusérzékkel vágta meg, és az ismert arcokat szinte teljesen nélkülöző színészgárdára sem lehet semmiféle panasz (nem véletlen, hogy a castingért felelős Loveleen Tandan végül társrendezőként lett feltüntetve). Persze az értékes alkotóelemek nem állnak össze maguktól egységes egésszé, különben nem lenne szükség filmrendezőre. Épp ezért Danny Boyle érdemli a legnagyobb dicséretet, hiszen a film legfőbb erénye épp a kissé naiv történet és a szofisztikált forma kényes egyensúlyában rejlik, mely csak a végefőcím alatt látható Bollywood-hommage-ban borul fel egy kicsit (utoljára talán Kitano Zatoichijében láthattunk ennyire környezetidegen táncjelenetet).
Boyle ez esetben el tudta kerülni gyakori hibáját (elvégre minden eddigi filmjében volt valami izgalmas momentum, de sokszor rosszul sáfárkodott az ígéretes alapötlettel): a Slumdog Millionaire-rel bebizonyította, hogy nem csak a vaskos iróniával átitatott történetekből tud szemet gyönyörködtető egységet kovácsolni (Sekély sírhant, Trainspotting), hanem egy hamísítatlan tündérmeséből is.