A brit hazai filmtermés legjava és sok női alkotó az idei EIFF-en. A whiskyt a Johnnie Walker, a hangulatot a vendégek és a lelkes filmrajongók biztosították.
Nem tudott közös nevezőre jutni az előkészület alatt álló következő Bond-film csapatával a rendezéssel megbízott Danny Boyle, így inkább távozott a csapatból.
Aaron Sorkin forgatókönyvíró, Danny Boyle rendező és Michael Fassbender triója felülírja az unalmassá vált hollywoodi életrajzi filmek formáját az Apple-alapítóról szóló mozijukban: nem egy Wikipedia-szócikket vázolnak fel, vagy pátosszal kenik agyon szereplőjüket – ahogy tette a 2013-as Jobs –, hanem olyan elbeszélői struktúrát használnak, amely inkább a színházhoz áll közel: három „felvonásban”, avagy kinyújtott óriásjelenetben dramatizálják az ikonikus figura ellentmondásos személyiségét. Habár a kétórás filmet nemes egyszerűséggel Steve Jobsnak keresztelték, nézése közben többet tudhatunk meg az emberi természetről, mint Steve Jobsról vagy a tech businessről.
Megtévesztés, váratlan fordulatok halmozása és a nézői tudattal való folyamatos játék jellemzi Danny Boyle legújabb, Transz című filmjét, mely az utolsó pillanatig újra meg újra elgáncsol, szinte (ahogyan ezt a tendenciózus cím is jelzi) transzba kényszerít, olyannyira, hogy megbillenti az ösztöneinkbe, saját józan gondolkodásunkba vetett hitünket.
Idegesítenek a megtörtént események alapján készült mozik, mert – valljuk be – nagyon nem fairek. Gyakran érzem azt, hogy ha egy film nem sikeredik elég ütősre, akkor a producerek gyorsan odabiggyesztik az „igaz történet alapján” feliratot, s ez a zsaroló, manipuláns kis infó megköveteli a sztori iránti feltétlen tiszteletet.
