Válaszd a nosztalgiát. Válaszd a folytatásokat. Válaszd a... mit is?
Volt egyszer egy generáció, az enyém, amelyik a 90-es évek közepére kezdett legnyilvánvalóbban kamaszodni; amelyiknek még nem volt internetje meg korlátlan filmkollekciója a háta mögött; s a kikölcsönözhető, ütött-kopott, román hangalámondásos VHS-kazettákon kívül csak olyan filmeket látott, amik premier után némi idő elteltével a kisvárosba eljutottak egy-egy karcos kópián. Akkor még nem voltunk agyonképzett filmtudósok mind, és nem azokból lettek a kultuszfilmek, amelyekről olvastuk, hogy márpedig azok. A Született gyilkosok, a Ponyvaregény és a Trainspotting generációja. Nem tudtuk, hogy mi az a filmnyelv, s pláne hogy miért kell azt folyamatosan újítani, csak azt éreztük, hogy ezek a filmek valahogyan a mi nyelvünkön beszélnek, hozzánk szólnak. Nem tudtuk, hogy a papa mozija olyasmi, amit illik megvetni, de ezek a filmek valami újat hoztak a 80-as évekhez képest (akkor is, ha képtelenek voltunk pontosan megfogalmazni, hogy mi is az az új), és ezért őszintén lehetett rajongani értük. Fingunk sem volt róla, hogy mi az a heroin, de nem is ezért éreztük, hogy a Trainspotting rólunk szólna. Hanem mert a karakterek voltak olyanok, mint mi. Cseréld csak ki Renton legendás „pocsék dolog skótnak lenni” („it’s shit being Scottish”) monológjában a skótokat székelyekre, az angolokat meg mondjuk románokra. Ugye-ugye.
És azóta eltelt húsz év. És az életet választottuk. A munkát választottuk. A karriert választottuk, meg a rohadt nagy tévét, meg a többieket. És Danny Boyle-ék most azt választották, hogy megpróbálnak valamit mondani ennek a generációnak. Ugyanennek. És mégcsak nem is arról van szó, hogy nincs, amit mondaniuk – hanem arról, hogy ez elég-e? Mert bizony csak annyit tudnak mondani, hogy eltelt húsz év. De hát ezt magunktól is tudtuk! És nem is az a baj hogy tudtuk már, hiszen nap mint nap olyan tömegmédiát fogyasztunk, ami csak ugyanazt mondja, amit amúgy is tudunk, és ennek ellenére ez a tevékenységünk meglehetős endorfintermelődéssel jár. Hanem mert most rosszul esik szembesülni azzal, hogy az életet választottuk, a munkát választottuk, satöbbi, és mégis eltelt húsz év, és mégsem változott semmi. A Trainspotting 2 nem filmként, nem műalkotásként érdekes, hanem időmérő eszközként. Egy rohadt nagy, idegesítő karóra. Idegesítő, mert úgyis megnézed – ki nem nézné meg az én generációmból, akik annyira istenítettük a Trainspottingot annak idején?
Mert mi is történt ez alatt a húsz év alatt (Irvine Welshnél, a Porno című könyvében, aminek a T2 elvileg az adaptációja, 2002-ben még csak csak tíz)? Rászoktunk a szar digitális filmekre, és ezek miatt már nem nagy kunszt Boyle egyébként ügyes filmnyelvi megoldásait nézni, hiába próbálják izzadtságszag nélkül hozni a húsz évvel ezelőtti forradalmi formát – már nem tudjuk értékelni az analóg megoldásokat, mert semmit sem hiszünk el abból, ami a kamera előtt van. Még mi történt? Rászoktunk a folytatásokra, sőt frencsájzokra. Egy dolog a három Keresztapa, de azóta lezabáltunk egyre több Evil Deadet, Mad Maxet, Fűrészt, Bourne-mozit, Hannibal Lectert sem akarják békén hagyni, az a kurva James Bond sohasem akar már véget érni (ugye, Sick Boy?), de a Harry Potter-filmeket is csak díszládában lehet hazavinni már, és az a nyamvadt Marvel-moziverzum is percről percre, pixelről pixelre dagad. És most már a Trainspotting is. Még mi történt? Rászoktunk a nosztalgiára. Van pénzünk, beülünk minden mocsokra, ami azt a kamaszkort juttatja eszünkbe, amikor még romlatlan őszinteséggel tudtunk Trainspotting-féle filmekért rajongani. És ezeket a dolgokat nem is tagadják Danny Boyle-ék, sőt, keserédesen ki is mondatják – kicsit talán túl nyilvánvalóan is – a szereplőkkel, amikor egyik bajtársukat gyászolják: „a nosztalgia miatt vagy itt te is”. Hát, köszi.
De akkor mi van? Csomó sehova sem kifutó jópofa jelenet (Begbie és Renton egymásra találnak a budin); továbbra is nagyszerű dumák („nem maradt már egy katolikus sem”), amiktől viszont már nem lehet meghatódni; idézet idézet hátán; semmit sem tükröző önreflexivitás és az idő fránya múlása. Nincsenek nagy revelációk, nincsenek nagy felfedezések, nincsenek nagy összekacsintások, nem értünk meg többet a világból, sem a Welshéből, sem a mienkből. Nincs itt semmi, csak az a fránya idő. Elég ez? És mi lesz 2037-ben?
Egyébként meg természetesen egyáltalán nem rossz a film.
