Nemrég fejeződött be a teljes filmgyártás – a forgatástól a mozikig – digitális átállása, 35mm-es filmről CCD-kre, pixelekre és merevelemezekre. A kedves közönség javarésze semmit sem tudott (és most sem tud) a folyamatról. David Bordwell könyve nekik is szól, nemcsak filmesztétáknak és veterán mozibarátoknak.

Ha David Bordwell nevét olvassuk egy könyvön, vaskos filmtörténeti és/vagy filmelméleti munkák jutnak eszünkbe, olyasmik, amik filmes képzések elsőévétől egészen a záróvizsgákig kísér(t)ik az embert. Pedig Bordwell nemcsak dohos egyetemi olvasótermekben és ómódi mozgóképhistóriai kurzusokban releváns figura, hanem éberen és gyorsan reagálva figyeli az éppen íródó filmtörténetet is, olyan trendeket, amelynek végkimenetelét még saccolni is nehéz még. Például folyamatosan figyelte a mozik és a filmgyártás digitalizálását, és hosszú blogbejegyzésekben foglalkozott ezzel a „a filmbemutatásban a szinkronhang megjelenése óta legnagyobb felfordulást okozó” jelenséggel. Az összegyűlt blogbejegyzéseket aztán 2012-ben leporolta, pontosította, kiegészítette és összegyűjtötte egy könyvecskébe, ez a Pandora’s Digital Box: Films, Files, and the Future of the Movies. Magyarul Pandóra digitális szelencéje, avagy filmek, fájlok és a mozi jövője.

Az már csak egy kedvesen ironikus fintor, hogy miközben épp a digitális forgalmazásról – és legtöbbször annak árnyoldaláról – szól, maga a könyv sem létezik analóg formában, csak .pdf-ben lehet letölteni. Azt a négy dolcsit viszont maximálisan megéri, főleg, hogy olcsóbb mint egy mozijegy manapság, és a legtöbb kortárs hollywoodi produkcióval ellentétben igencsak magvas élmény, ami után még sokáig fogunk rágódni, főleg ha érdekel az, hogy mit, hogyan és miért nézünk a moziban. És ehhez nem kell filmbuzinak lenni: szerény véleményem szerint igenis az összes, bármennyire is alkalmi nézőnek is joga (és érdeke) tudni, hogy mi minden zajlik a háttérben, amíg ő odakerül, hogy a többé-kevésbé túlárazott mozijegy áráért cserébe valamit lát a vásznon (egy ideje leginkább pixeleket, ugyebár) két popkornmajszolás közben.

És a könyvben az a jó, hogy elérhető, érthető, még az alkalmi nézőnek is: ez nem egy direkt érthetetlenre fogalmazott filmtudományi munka, de mégcsak nem is egy hosszúra nyúlt publicisztika (noha kétségtelenül az is van benne), hanem kőkemény újságírás. Bordwell elsősorban és leginkább számokat, tényeket és ellenőrizhető információkat mutat be (már amennyire a legendás hollywoodi kreatív könyvelés után ellenőrizhető is marad bármi), még lábjegyzetek sincsenek hogy megakasszák az olvasás folyamatát, csak a könyv végén tájékoztat (alaposan) arról, hogy honnan vette az információit. Na de miről szól a könyv?

Természetesen a digitális konverzióról, de amíg fel nem ütjük a .pdf virtuális fedelét, nem is sejtjük, hogy mennyi aspektusa lehet ennek az átállásnak, és hogy a filmkultúra mennyi szegmenségbe elér. Az első és legfontosabb rész konkrétan a digitalizálás történetéről szól: kik, hogyan és miért kezdtek egyáltalán gondolkozni rajta. Bordwell a sokak által fehérszakállú, jóságos mesemondóként ismert, de igazából dörzsölt, könyörtelen üzletember George Lucast, a Star Wars atyját nevezi meg fő „bűnbaknak”, és sarkában lohol a másik mogul, James Cameron is, akinek a 3D-szemüvegek által okozott fejfájást köszönhetjük, de alig marad le Peter Jackson, Robert Zemeckis és a többiek. Ők viszont leginkább csak „kirakatemberek”, arcok, akiket ismerünk. Egyrészt innovatív alkotóknak tekinthetőek (és bizonyára sokan vannak, akik számára azok és csakis azok), de szerepük sokkal fontosabb annál, minthogy Jar-Jar Binks épp 2K-ban cukkolja az embereket vagy hogy egy technológia destruktív hatásairól (is) szóló történetet pont ilyen technológiával (és magas, kék emberekkel) adnak el.

Szép, új, anaglif jövő

Mert ott van a háttér, a nagystúdiók (most éppen hatan vannak), akik immár mindjárt hetven éve próbálják visszaállítani azt a hegemóniát, amit a háború utáni hírhedt monopólium-(vagy tröszt-)ellenes törvényekben veszítettek el, tudniillik a mozik fölött gyakorolt hatalmukat. Mert ne áltassuk magunkat: a digitalizálás leginkább erről szól. Okozott olyan látványos robbanást, mint a hang megjelenése – vagy legalább a szélesvászon? Nem. Mégis egy teljes szektor infrastruktúra-cseréjét hozta magával. Sunyiban. S mindez azért, hogy a nagystúdiók még jobban ellenőrizhessék, hogy ki mikor mit és főleg mennyiért vetít (és néz) – így aztán nem is kell mozikat birtokolniuk, annál hatékonyabban diktálhatják a terminusokat az ördögi VPF segítségével. Leegyszerűsödött a forgatás, az utómunka, a forgalmazás és a bemutatás egyaránt a digitalizálással? Igen. Olcsultak ehhez képest a mozijegyek? A választ Te is tudod, kedves olvasó, főleg ha voltál moziban 2009 előtt is. Arról, hogy ez a fajta, hollywoodi központú (és immár végleg világméretű, mert a kínai terjeszkedés is megállíthatatlan) oligopólia esztétikailag hogyan hat az általuk gyártott prequelekre, sequelekre és rebootokra, nem mesél Bordwell (és jobb is: mindnyájan tapasztalhatjuk, látjuk, le tudjuk vonni a következtetést magunknak, és így a könyvből sem lesz vitriolos esszé).

És ez az, amit már tudunk, és visszafordíthatatlan. Bordwell viszont nem áll meg itt: azzal is foglalkozik, hogy ez a könyörtelen és erőltetett digitalizálás hogyan hat(hat) a kisvárosi mozikra, az artmozihálózatra, a fesztiválokra és a filmarchívumokra, főleg Amerikában, de nemcsak. És ez utóbbi a legborzalmasabb, mert még mindig nincs senkinek hosszútávú terve az egészről. Mi lesz a filmekkel mondjuk húsz év múlva? Sok kedves apróság van még a könyvben (pl. röviden az egész amerikai filmforgalmazás és mozibemutatás története, a multiplexek létrejöttével; az analóg és a digitális kép összehasonlítása; a digitális munkafolyamat aprólékos bemutatása; esettanulmány kisvárosi mozikról stb.), de egészében is hiánypótló, szemnyitogató munka. Természetesen nem az a célja, hogy az olvasó kiábránduljon Hollywoodból – csak tényeket közöl –, de járulékos „bónuszként” elég könnyen elérheti ezt is.

Jegy a Star Wars I. 720p-s tesztvetítéséről: egy nem túl jó film, aminek ezt az egészet köszönhetjük

Egyetlenegy baja van ennek a kiadványnak, de az alapvető: mire felmásoljuk új generációs ebook-olvasónkra, már rég elévült. Azóta eltelt négy kerek év, és azóta sok mindent pontosabban láthatunk már, hiszen – ahogy épp Bordwell is mondja a digitális rendszerek elévüléséről szóló fejezetben –, ma már minden technológia csak egy átmenet egy újabb technológia felé. Nincs végleges formátum. Úgyhogy revíziót, friss adatokat, új tanulságokat követelünk. Nekem máris van egy regionális sztorim: a romániai forgalmazók általános úzusa az, hogy a 3D-ben forgalmazott filmeknél egész egyszerűen nem adják meg a lehetőséget, hogy 2D-ben is lehessen élvezni (mint ahogy pl. Magyarországon azért el lehet csípni 2D-s vetítéseket). Hogy ez mekkkora profit-többletet jelent, vitatható: tudok olyanról, aki éppen ezért inkább kivárja a film Blu-ray-változatát torrenten.

Egy idézettel zárnám: „Ha az analóg mozizás legalább metaforaként vagy memento moriként tovább él – filmtekercs-ikon egy desktopon –, még talán nem is a legrosszabb, ami történhet vele. Tizenkilencedik századi nyekergő technológia, csupa mechanika, kémia és elektromosság – ezek emlékeztetnek minket arra, hogy ami ma zajlik, annak bizony van egy történelme. Sirathatjuk vagy szívathatjuk, a múlt állhatatos – s eme szerény jelképek segítenek emlékezni nekünk, hogy mit hagyott ránk örökségül a mozi.”