Otto Preminger az Osztrák-Magyar Monarchiában született a bécsi főügyész fiaként. Ez nem puszta életrajzi adalék, hanem kulcs Preminger (1905–1986) életművéhez. Fontos témákról rendezett filmeket, melyekben valamilyen módon mindig szerepet kapott az emberek cselekvési terét szabályozó jogrend. Az idei Locarnói Filmfesztivál retrospektívet prezentált a goromba mester gondolatébresztő műveiből.
A Preminger-mozik „ügyekről” szólnak (cause értendő e kifejezés alatt, nem case), társadalmi kérdésekről, politikai dilemmákról, moralitásról, igazságosságról. Amint kiíródik a mozivszánon, hogy Otto Preminger Presents – az 50-es évektől kezdve Saul Bass jellegzetes grafikus főcímeinek társaságában –, jó esély van rá, hogy a szereplők az őrszobán és a bíróságon kötnek ki, ahol mérlegelik a bűnösségük mellett és ellene szóló érveket. Következésképp a kriminalisztikus elem (bűncselekmény vagy felforgató politikai tevékenység) végigkíséri Preminger munkásságát.
Színpadtól a műteremig
A kamera mögött azonban nem egy anarchista forradalmár áll – hanem egy pályát tévesztett ügyvéd. Apja jogi hivatásra szánta: bíróságokon kellett volna képviselnie fontos ügyeket. Ehelyett a kamerájával lépett be a tárgyalótermekbe.
Szakított a családi hagyománnyal és művésznek állt. 1922-ben színészként mutatkozott be a Szentivánéji álom Lysandereként, majd Prágában és Zürichben koptatta a színpadok deszkáit.(1) Bécsbe visszatérve jogi doktorátust szerzett, de diplomáját zsebre dugta. Csakhamar a kétlaki (Berlinben és Bécsben is színházat üzemeltető, sőt Salzburgban nyári játékokat és szemináriumot tartó) Max Reinhardt asszisztense lett, majd átvette a mester bécsi teátrumának vezetését.(2) Nekünk érdekesség, hogy rendezett Molnár Ferencet (Liliom) és Mikszáthot is (A Noszty fiú esete Tóth Marival).(3)
Német nyelvterületen egyetlen filmet rendezett (Der Grosse Liebe, 1931), Hitler közeledtével 1935 végén Londonba ment, majd – Joe Schenck meghívására – továbbállt Amerikába. A Fox stúdióhoz került, és két sikertelen komédia (1936) után gyakorlatilag megfeneklett pályafutása. Hát fogta magát, beirakozott a UCLA-re, hogy figyelje a fiatalokat, s megértse az amerikai életvitelt és gondolkodást. Amikor rájöttek a kilétére, kirúgták. Meg sem állt a Broadway-ig, ahol hét előadást rendezett (1939-1942).(4) A legsikeresebb a 264 előadást megért Margin for Error lett – ebben ő maga játszotta a náci főszereplőt. A darab jogai a Foxnál landoltak, és mivel Lubitsch – aki a Paramounttól átigazolva épp akkor kezdte meg szerződését a Fox-nál – kibújt a feladat alól, Zanuck végül megengedte Premingernek, hogy megrendezze a filmváltozatot is. A kényszerű New York-i kitérő után így talált vissza Hollywoodba.(5)
Noiros polemizálás
1943-ban 37 éves, amikor újrakezdheti filmrendezői karrierjét. Akárcsak kortársai, Billy Wilder, Richard Fleischer vagy Anthony Mann, ő is a szokásos pályaívet futotta be: először B-filmekben tesztelte a stúdió, noirokat kapott, majd ezekből avanzsált nagyobb produkciók, drámák, komédiák, történelmi filmek és eposzok irányítójává, később pedig az időnkénti stúdiómegbízások mellett független produkciók rendező-producerévé. Ilyen értelemben igenis auteur volt. A saját témáit kergette.
Egy Preminger-noir sosem a gengszter-brutalitásra utazik – bár a kötelező pofonokból azért itt is el-elcsattan néhány. Másokat jobban érdekel a verekedés és a gyilkolás aktusa. Hitchcock teljesen más filmeket készített volna a Preminger-noirok forgatókönyveiből. A bécsi direktor jól elvan a vitatkozós kutakodással (ki lehet a tettes és miért tette?). Suspense helyett a krimiszerű whodunit ez, vagy még az se, inkább az igazságszolgáltatási manőverek érdeklik (bizonyítékok mérlegelése, tárgyalás).
A Where the Sidewalk Ends (1950) a törvény őrének jogtalan brutalitását elemzi, s közben karakterközpontú filmmé (character study) terebélyesedik, ahelyett, hogy pusztán krimiként funkcionálna. Dana Andrews önromboló detektívet játszik, igazi magányos farkast, aki az alvilági rosszfiúkon éli ki azt erőszakot, amit könyörtelen apja zúdított rá gyerekkorában. Mindig ripityára veri őket. Megteheti, mert a jog az ő kezében (és öklében!) van. Felettesei többször is kénytelenek figyelmeztetni, ennek lefokozás lesz a vége. A filmvégi levélírás –melyben bevallja szerelmének, hogy véletlenül megölt egy rosszfiút, akinek valami fémlap volt beültetve a fejébe – a film pszichológiai csúcspontja. Preminger jó hosszan mutatja szuperközeliben a sorsfordító sorokat papírra vető férfi feszült arcát.(6)
Az Örvényben (Whirlpool, 1949) Gene Tierney mintafelesége az elismert (és tehetős) pszichológusnak. De tudatalattija fellázad: szőnyeg alá söpört neurózisai kleptomániában ütköznek ki. Egy gyilkos hipnotizőr (Jose Ferrer) karmaiba kerül, aki arra használja delejes hatását, hogy a hölgy vigye el helyette a balhét. A Daisy Kenyon (1947), mely remek portrét nyújt a középkorú, közepes anyagi egzisztenciájú festőnőről (Joan Crawford éppolyan jó, mint hasonló karakterként Kertésznél a Flamingo Roadban), végig magától értetődő tényként kezeli, hogy a szerelmi háromszögről mindhárom résztvevő tud. S rendezőként nem sugallja azt, hogy ez elítélendő. Ilyet is ritkán látni a korabeli filmekben.
Az Angel Face-ben (1952) betekintést nyerünk a védőügyvédek hideg, számító elméjébe: a gyilkossággal vádolt és előzetesben (rács mögött) ülő Mitchumot és (a halott örökösét) Joan Fontaine-t összeadják, hogy a tárgyaláson erényt csináljanak a tényből, már a haláleset idején kavartak. Fontaine a gyilkos, de a párost felmentik. A hölgy hiába próbálná később bevallani tettét, ügyvédje lebeszéli erről. Az ügyet ugyanis nem tárgyalhatják újra, legfeljebb elmegyógyintézetbe zárhatják az új vallomása miatt. A sztori alaposan kérdőre vonja az amerikai jogrendben alkalmazott double jeopardy intézményét, ami a felmentés utáni perújrafelvétel tiltása (és mint ilyen, alkotmányos mentelmi joga az állampolgárnak!).
Preminger erőssége tehát, hogy rendhagyó karaktereket és kihívó kiindulópontokat (premise) választ. Olyanokat, amelyek elgondolkodtatnak, sőt eddig nem firtatott kérdéseket vetnek fel.(7) Finoman, de elszántan döntöget tabukat.
De okosság ide vagy oda, a 40-es évek Premingere egyenetlen rendező: változó, mennyire tudja fenntartani művei feszültségszintjét. Csak a Fallen Angelről (1945), a házasságszédelgő(nek vélt?) Dana Andrews történetéről mondható el, hogy lassú, de nem vontatott. Az Örvény viszontrendkívül izgalmasan indul, aztán félúton, a nyomozási szakaszban veszít narratív erejéből. Kétségtelenül legjobb noirja, a Laura (1944) is nyögvenyelősen kezdődik, csak bő negyedóra múlva izzik fel és kezd egyértelművé válni, hogy a műfaj egyik alapművéről van szó. (Mifelénk kevéssé ismert ez az alkotás.)
A Laura új fordulatot, trükköt avat a zsáner ismerős kódjai közt: a felismerhetetlenségig szétlőtt asszony személyazonosságát nem kérdőjelezi meg senki. De a történet utolsó harmadában megérkezik a halottnak vélt hősnő. Hétvégi házában pihent vidéken! A New York-i lakásában megölt nő tehát nem ő volt. A film – javarészt – esti jeleneteinek hangulata telitalálat: Preminger nagy hangsúlyt fektetett rá, hogy a díszletek között hamisítatlan New York-i milliőt és atmoszférát teremtsen, mert állítása szerint akkoriban erre még nemigen törekedtek a korai noir-rendezők. Ami azt illeti, a Laura annyira újszerű volt, hogy Zanuck egyáltalán nem értette. Csak az mentette meg a művet, hogy megmutatta barátjának, Walter Winchellnek, aki ízig-vérig New York-i figuraként többször is felkacagott a fanyar nagyvárosi beszólásokon.
Elcsúszás: lubitschi banánhéj
Kezdeti korszakában Preminger ügyes karrierista volt. Amikor Lubitsch egy prostival való szeretkezés hevében (sokadik és) végzetes szívinfarktust szenvedett és meghalt, rögtön a házában termett és a helyzetet kihasználva már telefonált is Zanucknak, azt állítva, Lubitsch őt nevezte ki utódjának A hölgy hermelinben (1948) rendezői székébe, arra az esetre, ha egy újabb szívroham elvinné (ugyanis nyolc napi forgatás után halt meg Lubitsch). Ez hazugság volt, a szívbeteg Lubitsch ugyanis nem tett ilyen rendelkezéseket, csak annyit emlegetett előző filmje, a Cluny Brown forgatásának fáradtabb napjain, hogy másnap talán Preminger felügyelhetné a délutáni felvételeket. Mary Loos és Talli Wyler (William Wyler felesége) ott ültek Lubitsch szobájában, és tudták, Preminger lódít, mivel a halálról legfeljebb csak két orvosával beszélt, másokkal nem.
Lubitsch A cárnőjének (Forbidden Paradise, 1924) újrája, a Királyi botrány (1945) felemásra sikeredett három évvel korábban. Ez aligha inspirálhatta Lubitschot arra, hogy Premingerre voksoljon. Egy másik, korábban Lubitsch által már filmre vitt alapanyag, a Lady Windermere legyezője (1949) Preminger tálalásában kifejezetten unalmas volt, leszámítva a kulcsfontosságú jelenetet, amikor feszültséget kell teremteni, mert nagy a tét: Mrs. Erlynne-nek ki kell magyaráznia, miért van a legyező a házban, és el kell terelnie a (házastársi) hűtlenség gyanúját a címszereplőről.
A Királyi botrány a nagyváradi születésű Biró Lajos ötletéből Lengyel Menyhérttel közösen írt komédia, A cárnő (1912) sokadik adaptációja. A polemizáló Preminger azonban teljesen idegen területen találja magát (angolul: out of depth). A frivol lubitschi humorhoz nem ért. Utólag persze magyarázta a bizonyítványát (Bogdanovichnak), hogy valahányszor azon kapta magát, Lubitschot utánozza, megpróbálta másféleképpen megoldani a jelenetet – de ezt vagy elhisszük, vagy nem.
Preminger sokkal erőteljesebb, komolyabb lelkület, hogy könnyedén fel tudjon oldódni a historizáló és mosolyogva demisztifikáló üzemmódban. Sőt utólag sem értette Lubitsch receptjét: a mester lehozta a piedesztálról a kaisert meg a főúri rendet, hogy megmutassa bennük a köznapi embert. Akik nemesi címtől függetlenül gerjednek és ágyba akarnak vinni boldog-boldogtalant. „Lubitschnak csodálatos képessége volt arra, hogy humort hozzon bármilyen szituációból azzal, eltorzítja a karaktereket. Az orosz cárnő nem úgy viselkedett, mint egy cárnő. Az előkelő rangja ezt megszenvedte. És ez nem működik (filmen)”, magyarázta Bogdanovichnak.(8)„Még egy vígjátékban is a cárnőnek cárnőnek kell maradnia. Pesszimista voltam, megmondtam nekik, hogy szerintem nem nyertük meg a közönséget. Nevettek ugyan, de nem vittek haza semmit (a filmből).” Csakhogy ez nem jó alibi. Hiszen pontosan ezért működtek Lubitsch kosztümös mókái, A víg özvegy (1934) – ahol a párizsi konzul felszínes kujon – és a The Smiling Lieutenant (1931), ahol a császár igenis tökfilkó. (Szintén hasonló okból működött a Biró-Lengyel komédia 1934-es brit moziverziója, a Nagy Katalin, Elisabeth Bergnerrel.)
A Király botrány „vágása észrevehetőbb, mint Lubitsch korabeli filmjeinek vágási stílusa, reakciók snittjei választanak el két többé-kevésbé azonos félközelit. A színészi alakításokból is hiányzik Lubitsch érzéke az összjáték iránt. A szokásos lubitschi formula, hogy a szereplők értik a poént, vidáman amorálisak, élvezik ezt, és soha nem szabadkoznak ezért”, írta a remek Lubitsch-biográfus, Scott Eyman. A színmű itt „egy korrumpált, önhitt és kényeskedő naiva történetévé” válik.Preminger sokkal vaskosabb alkotóegyéniség, minthogy a kacajosan kéjes, lebegő lubitschi humort képes legyen hozni.
1953-ban eljátssza Billy Wildernél a Stalag 17 náci táborparancsnokát. Ez az az imázs, ahogyan a filmértő közönség emlékszik rá: autokrata diktátor. Ezzel egyidőben kezdődik Preminger második alkotói korszaka: átnyergel a társadalmi érzékenységű, politikailag fajsúlyos témákra. E váltást fémjelzi a Carmen Jones (1954) és a Billy Mitchell haditörvényszéke (1955). A noirokban már ott rejlő felforgató él ezután nyílt(abb) kifejezést nyer.
1.Az imdb 1905-öt jelöli meg születése éveként, Bogdanovich interjúkötete, a Who The Devil Made It 1906-ról beszél. Preminger sírkövére is 1905-öt véstek a Woodland Cemetery-ben.
2. Itt fedezte fel a színpad számára – a könyvkiadásban dolgozó – Paul Henreidet, aki Amerikában a Casablanca Viktor Laszlojaként vált világhírűvé.
3. Ábel Péter: Új Filmlexikon, 1973. Sőt a Színházi Élet magyar (származású)nak titulálta őt, de a 20-as, 30-as évek hetilapja időnként elragadtatta magát e tekintetben, és valótlanul állított ilyesmit.
4. www.ibdb.com
5. Éppen mielőtt visszajött Hollywoodba, anyagi nehezségei orvoslására 1942-ben New Yorkban a Sotheby’-nél árverésre kellett bocsátania festmény-kollekcióját. Köztük két Renoirt is. Garbo vette meg a két műremeket. Barry Paris: Garbo, 1994.
6. A Foxnak nem volt túl erős sztárgárdája. Ezért Preminger némelyik noirja úgy fest, mintha az előző mozijának folytatása lenne. Gene Tierney és Dana Andrews (négy Preminger-film hőse) domborít bennük. Utóbbi pazarul. Amerikában kultikus sztár (volt), mifelénk jószerivel ismeretlen.
7. Persze elsőrangú forgatókönyvíróval dolgozott: a briliáns Ben Hechttel. A Sidewalkon Ben Hecht nevét Rex Connoréval helyettesítették be, a Whirlpoolon Hecht sofőre, Lester Barstow kapott creditet. Hecht egyébként azt kérte Premingertől, szerezzen neki demerolt. Epehólyag-műtétje után ezt használta altatóként. Preminger bármelyik orvost csörögte fel, az átlátott a trükkön: „Tudjuk, Ben Hechtnek kell.” Az Örvényben Jose Ferrer szintén epehólyag-műtéten megy keresztül, de a kórházi ágyon kihipnotizálja magát a fájdalomból, és elmegy gyilkolni!
8. Peter Bogdanovich: Who the Devil Made It: Conversations with Legendary Film Directors, 1997.
9. Scott Eyman: Ernst Lubitsch: Laughter in Paradise, 1993.
