Sokat elárul egy filmről, ha a néző figyelmét egy idő után már nem a vásznon cikázó képek ragadják meg, hanem azon morfondírozik, honnan is ismerősek a patikamérlegen adagolt cselekményfordulatok, a merésznek tűnő, mégis sokat látott részmegoldások. Az Oxigén tipikusan ilyen opusz, mégsem lehet rá haragudni, hiszen hangulatos, stílusos és módfelett korérzékeny is. Igaz, ha egy évvel korábban érkezik, még nagyobbat szólhatott volna.
Jóllehet a horrorfanatikusok körében divat bálványozni, túlzás nélkül állíthatjuk, hogy Alexandre Aja igazi „enyveskezű” direktor: előszeretettel rabol meg nagybecsű vagy épp alacsonyabb presztízsű stílus- és műfajhagyományokat, hogy aztán az elorozott alapanyagokból ízesnek tűnő, de gyomorfacsaró varázsfőzetet kotyvasszon. Sikerrel szólítja meg a zsigeri, filléres borzongásélményre áhítozó közönséget, viszont egyvalami nagyon hiányzik a munkáiból: a hozzáadott érték. Mindez hatványozottan igaz két évvel ezelőtti dolgozata, a Préda esetében. Aja a Piranha remake-je után visszatért az állathorror zsáneréhez, ám ahelyett, hogy a zárt térre komponált cselekményben vagy a hősök ellentmondásos viszonyrendszerében rejlő lehetőségeket bontakoztatta volna ki, a komputeranimált krokodilok silány hatáseffektekkel kísért rémisztgetésére összpontosított. E munkája leginkább egy közepesen gagyi Asylum-filmre hajazott – úgy történetmesélésében, mind technikai truvájait tekintve.
Mindezek tükrében hatalmas meglepetés, hogy Aja most elkészítette életműve legsikerültebb tételét. Persze a Netflixen nemrég debütált Oxigén sem azért talál utat a szívünkhöz, mert hemzsegne az eredeti ötletektől. Sőt, a felütés egyenesen közhelyszerű: a titokzatos Liz (Mélanie Laurent) hosszas szendergés után egy kriokamrában tér magához, csakhogy mit sem sejt arról, ki ő, mint ahogy azt sem tudja, hogyan és miért került fojtogató börtönébe. A parányi térben egyetlen támasza a mindentudó mesterséges intelligencia, MILO – rajta keresztül próbálja ismét felvenni a kapcsolatot a külvilággal, felgombolyítani a múltját övező megannyi rejtélyt és – ami még fontosabb – saját kezébe venni a sorsát. A kriokamrában vészesen fogy a levegő, s korántsem biztos, hogy Liz képes lesz teljesíteni embert próbáló feladatát, mielőtt lejár az ideje.
Apró, de fontos adalék, hogy az Oxigén előkészületei még 2017-ben kezdődtek, a projekt azonban tavaly nyáron, a koronavírus-járvány kellős közepén szökkent szárba. E science fictionbe csomagolt túlélőthriller pedig elsősorban épp ámulatba ejtő korérzékenysége miatt képes a bőrünk alá kúszni, hiszen Liz ugyanazoktól a nyavalyáktól – a magánytól, a bezártságtól és az egyre riasztóbb levegőhiánytól – szenved, amik a pandémiás korszakban az egész emberi civilizációt megmételyezték. Néhány torokszorító jelenet erejéig fikció és valóság már-már szétszálazhatatlanul összekapcsolódik. (Gondoljunk csak a végjátékra, amikor is hősnőnk – mindezzel nem árulunk el óriási titkot – már egyre nehezebben veszi a levegőt, s a végkimerülés szélére sodródik. Ha azt is számításba vesszük, hogy Liz speciális hűtőkamrája leginkább egy miniatűr kórházi kórteremhez hasonlít, rögtön ráeszmélünk, hogy az Oxigén kényelmetlenül élethű módon közvetíti a koronavírus-fertőzés globális pánikját.) Mindez persze nem feltétlenül az alkotók érdeme, inkább a véletlen hátborzongató játékának tudható be.
A történet vonalvezetése, s a cselekmény főbb motívumai legfeljebb azt tölthetnék el az újdonság mellbevágó érzetével, aki az elmúlt fél évszázadot – hogy stílszerűek legyünk – tetszhalottként aludta végig. Christie LeBlanc forgatókönyvíró és Aja betéve ismerik a klausztrofób, szűk térre redukált thrillerek sikkes mesterfogásait, s azt is jól tudják, mely hatásmechanizmusokat kell alkalmazniuk ahhoz, hogy a néző mélyen a székébe préselődjön. A forma, az alaphelyzet és a konfliktusépítés egyaránt Rodrigo Cortés Élve eltemetve című darabjára emlékeztet, egyes részletmegoldások láttán Hitchcock hasonló cselekményszerkezettel dolgozó műremekei derenghetnek fel előttünk, de Aja a science fiction olyan hatvanas évekbeli kultdarabjaiból is merít, mint a 2001: Űrodüsszeia vagy A majmok bolygója, sőt az Oxigén szoros szálakkal kapcsolódik az amnéziathriller hagyományához is.
Könnyen előfordulhat, hogy egy idő után már nem is a szélsebesen pergő képekre figyelünk, hanem azon töprengünk, honnan is ismerősek a cselekményvezetés egyes furfangjai. Ráadásul LeBlanc és Aja kissé hanyagul hányják egymásra a meghökkentőnek szánt fordulatokat, szinte húsz percenként újabb dimenzióját nyitva meg a bonyodalmaknak és az idegőrlő rejtélyeknek. Alig jut lehetőségünk az alapszituációból eredő feszültségre – Liz egyre fokozódó levegőhiányára – koncentrálni, s végül az egész műnek keretet adó határidő-dramaturgia is veszít erejéből. Ugyan a fináléban az alkotók e probléma kiküszöbölésére is lelkesítő kísérletet tesznek, végül a leginkább opportunista megoldást választják, amikor a szálak elvarrására kerül a sor.
Elegánsabb és meghittebb film születhetett volna, ha Aja gátat szab a tempónak, s a súlypont inkább Liz fogolylétére és MILO-val ápolt kapcsolatára nehezedik. Az Űrodüsszeia HAL-ját is idéző mesterséges intelligencia egyébként is az Oxigén csúcspontját jelenti: bár végig érzéketlen és tárgyszerű marad (jórészt a hangját adó Mathieu Amalric bámulatos alakításának köszönhetően), olybá tűnik, mintha a Lizzel való kapcsolata „jellem- és lélekformáló” hatást gyakorolna rá. Hol láthatatlan, fenyegető hatalomként, hol tudálékos „idegenvezetőként”, hol aggódó barátként egyengeti a hősnő útját. Mélanie Laurent játéka egyébként szintén kifogástalan: nagyszerűen lavírozik az egymásnak ellentmondó lelkiállapotok – az acélos eltökéltség, a sistergő harag és a teljes kétségbeesés – sűrűjében. Az Oxigén az elmondottakon túl kiváló atmoszférájával is a teljes eddigi Aja-életmű fölé magasodik. Megváltást ne reméljünk tőle, de másfél órát bátran áldozhatunk rá az életünkből. Sőt, ha egy évvel korábban – a koronavírus-járvány hajnalán – érkezik, még nagyobbat szólhatott volna.
