Most, hogy már pár lépést előre haladtunk a 2009-es év végi díjszezonban, ideje áttekinteni, hogy is alakult ez az év, mely filmeket ölelte keblére a szakma, a kritikusok, vagy éppen mindenki. Azt szokták mondani, hogy az Oscar-gálát követő napon már újból folyik a verseny – a következőért.
Nos, aki figyelemmel követi az eseményeket, az tudja, hogy ez nem minden esetben igaz, hiszen mindenki igyekszik úgy időzíteni, hogy év végére kerüljön mozikba a díjra érdemes(nek vélt) alkotása. Persze, mióta az Amerikai Filmakadémia (AMPAS) pálfordulóban van, és egyre-másra díjazza a kisebb mozikat, a mondás újra igaz lehet.
Idén valami ilyesmi látszik körvonalazódni, úgyhogy álljunk is meg a legutóbbi Oscar-ceremónia előtt egy héttel lezajlott Berlinálénál. Nem nagy újdonság, hogy a kevesebb pénzzel rendelkező alkotók a rangosabb fesztiválokon próbálnak utat találni filmjüknek, miközben a nagyok csak parádézni járnak oda. Ezzel a módszerrel már jó ideje be lehet kerülni a köztudatba – persze könnyít a helyzeten, ha angol nyelvű a filmed. Pontosan ez történt az elsőfilmes Oren Moverman alkotásával is (The Messenger), ami elnyerte a fesztivál legjobb forgatókönyvnek járó díját. A csatában elesett katonatiszt özvegyébe beleszerető baka dilemmákkal teli története a kritikusokat is megérintette, és a rendező azóta már az amerikai National Board of Review elsőfilmeseknek járó díját is bezsebelte, nem is beszélve az amerikai filmeknek fenntartott Deauville-i Filmfesztivál fődíjáról, ami mellé felsorakozott a kritikusok díja is. A nagy sztori mégsem Movermané, hanem a két férfi szereplőé, akiket sokan egyértelmű Oscar-esélyesként tartanak számon: Woody Harrelsonról és Ben Fosterről van szó, akiknek alakítását csupa nagy szavakkal illették az újságírók. Közülük is esélyesebb a hollywoodi kívülálló Harrelson, akinek játékát karrierje legjobbjaként aposztrofálta az amerikai sajtó.
És ha már az előző Oscar előtt vagyunk, és az amerikai függetlenekről beszélünk, érdemes megállni a Sundance Filmfesztiválnál, ami idén is ontotta magából a mostanra szépreményű Oscar-várományossá nemesedett alkotásokat. Ott van mindjárt a homoszexualitását nyíltan vállaló afroamerikai Lee Daniels filmje (Precious: Based on the Novel „Push” by Sapphire), ami ugyan szupersztár-hátszéllel fogant (executive producerek: Oprah Winfrey és Tyler Perry), de ízig-vérig független film. Már a történet is olyan, amitől minden nagy amerikai filmstúdió hideglelést kapna: Precious, egy tizenéves leányzó már a második gyermekét várja, és helyre akarja billenteni kisiklott életét. A közelmúltban agyonajnározott, valamelyest hasonló tematikájú Junónál némileg nyersebb, sötétebb tónusú alkotás került ki Daniels kezei közül, de ennek ellenére rögtön belopta magát mindenki szívébe: megnyerte a fődíjat, a közönségdíjat, majd egy kicsit Stockholmban, a San Sebastian Filmfesztiválon, a Deauville-i Filmfesztiválon és Torontóban. A sikerszéria tartósnak bizonyul, szinte minden évvégi toplistán az élmezőnyben szerepel, és két színésznője (Mo'Nique és az újonc Gabourey Sidibe) is hálát rebeghetett már párszor különböző díjkiosztókon.
És ezzel még nincs vége, hiszen Sundance-ből indult az amerikai-mexikói koprodukcióban készült, közép-amerikai utcagyerekekről szóló Sin nombre (Cary Fukunaga filmje), ami szintén toplistás filmmé vált, nem is beszélve a szintén mexikói (közösen Chilével) La nana című filmről, ami minden független díjátadó állandó vendégévé nőtte ki magát (Sundance, Gotham Awards, Independent Spirit Awards, TIFF). És végül, de nem utolsó sorban a Sundance Filmfesztiválon mutatkozott be a tehetséges dán rendezőnő, Lone Scherfig (Olasz nyelv kezdőknek) Angliában forgatott filmje, az An Education is, ami a hetvenes évekbe kalauzolja a nézőt. Főszereplője egy pubertáskorral küzdő lány, akinek fenekestül felforgatja az életét a szomszédba költöző, nála jóval idősebb playboy. A film leginkább a közönség kegyeit nyerte el, de az évvégi díjszezon kezdetével világossá vált, hogy a kritika is odáig van az édesbús történetért, és főleg annak ifjú főszereplőjéért, Carey Mulliganért. A színésznő már bezsebelt pár díjat, így jelen pillanatban ő az Oscar legjobb női főszereplő kategóriájának abszolút favoritja.
Következő állomásunk a májusban lezajlott Cannes-i mustra, ahol szokás szerint egy sereg film debütálásának és nagy kiugrásának lehettünk szemtanúi. Itt van mindjárt az osztrák Michael Haneke, aki A fehér szalag című filmjével kápráztatta el a nagyérdeműt. Az alkotás azóta bezsebelte az Európai Filmakadémia legjobb filmnek, a legjobb rendezőnek és a legjobb forgatókönyvírónak járó díját és szinte minden nagyobb kritikus és filmes szaklap éves toplistáján szerepel, úgyhogy jó eséllyel pályázhat további komolyabb elismerésekre Amerikában, ami nem sok idegen nyelvű filmnek sikerül. De, hogy ne legyen ilyen egyszerű a helyzet, egy másik európai film, jelesül Jacques Audiard börtöndrámája (A próféta) is megmutatta magát, és majdnem ugyanazt a bravúrt hajtotta végre, mint Haneke filmje. Övé lett a zsűri nagydíja, az Európai Filmakadémiától elnyerte a legjobb férfi főszereplőnek járó elismerést (a díjazott Tahar Rahim), és Amerikában ugyanolyan jól szerepel, mint A fehér szalag. És persze nem szabad kihagyni Quentin Tarantino vicces-véres nácivadászatát, a Becstelen brigantykat, ami bedobta a köztudatba Christoph Waltz nevét, bombabiztos résztvevőt biztosítva ezzel a férfi mellékszereplők mezőnyének.
A sorban következő Velencei Filmfesztivál az évvégi hajrá szempontjából gyengébb mezőnnyel rukkolt elő, amit viszont adott, azt nagyon adta. Itt tűnt fel ugyanis az A Single Man című film, ami a kubai rakétaválság idején mutatja be egy, a szerelmét elvesztő homoszexuális professzor egyetlen napját. A címszerepben Colin Firth mutatta meg, hogy ideje már komolyabban odafigyelni rá. Valószínűleg a figyelem meglesz, az Oscar-jelölés pedig már most borítékolható. Az olasz filmünnep többi résztvevőjének nem sikerült betörni az év végi hajrába, viszont csodák csodájára egy 2008-as versenyfilmnek sikerült. Ez pedig nem más, mint Kathryn Bigelow iraki háborús drámája, A bombaszakértő (The Hurt Locker). A rendezőnő filmje rengeteg szeretetet és támogatást kapott, de anyagilag semmi kiemelkedőre nem volt képes. Természetesen ez nem tántorította el a kritikusokat, hogy az év egyik legjobb filmjének kiáltsák ki A bombaszakértőt, ráadásul sokan már azt is megjósolták, hogy idén meg fog születni az első női rendezői Oscar is. Még ha meg is törik a sikerszéria (a New York-i, a Los Angeles-i, a bostoni kritikusok és a New York-i függetlenek – Gotham Awards – is neki adták a fődíjukat), az biztosra vehető, hogy a legjobb film idéntől tízesre duzzasztott kategóriájának egyik helye ezé a filmé lesz.
Szorosan a nyomában lohol a velenceivel majdnem egyszerre kezdődő Torontói Filmfesztiválon bemutatkozott, Jason Reitman-George Clooney páros nevével fémjelzett Egek ura (Up In The Air) (a washingtoni kritikusok és a National Board of Review ítélőbizottsága már kikiáltotta az év legjobbjának), ami mellett az szól, hogy sokkal könnyebb film, vagyis sokkal jobb Oscar-alapanyag: egy leépítő szakember (értsd: embereket rúg ki az állásukból) története, akinek alaposan meggyűlik a baja egy nővel. Bár a fesztivál fődíjával a Precious távozott, Reitman románca mély nyomokat hagyott, és a kritikusoknál már többször visszavágott Lee Daniels "drágaságának".
Persze akadnak más kihívók is, akik nem tartották fontosnak az előzetes fesztiváljelenlétet. Ezek egy része teljesen önerőből aratott sikert, egy részük pedig megpróbál jól időzíteni és egy több tízmilliós kampány támogatásával az élre törni. Az első csoportból idén két zsánerfilmnek sikerült kitörni. Az első Neill Blomkamp rendezői debütálása, a szegregáció és a rasszizmus ellen felszólaló District 9, ami egyben az év meglepetés-sikere is lett. A másik pályázó szintén egy sci-fi, ám ez utóbbi már Hollywoodból érkezett a kritikusok látómezejébe. A Star Trek – mert hogy erről van szó – nem tudta maradéktalanul meggyőzni a franchise ősrajongóit, de sok mindenki mást igen, úgyhogy már sokadszor is bevált J.J. Abrams döntése, hogy akciódúsabb és fiatalosabb köntösbe öltözteti a filmet. A második kategóriába tartozó filmeket még felsorolni is sok lenne, így csak azokat emeljük ki, amelyek túlélték az első megpróbáltatásokat. Az első ilyen mozi a legendás Federico Fellini még legendásabb 8 és fél című filmje alapján készült musical filmváltozata, a Nine, ami ugyan nem szerepel túl fényesen a díjátadókon, de az Oscar-kampányban híresen jó Weinstein producer-testvérpár nem szokta ilyen könnyen feladni, a reklámhadjárat teljes gőzzel folytatódik majd.
A másik ilyen film James Cameron tíz évig dédelgetett méregdrága szuperprodukciója, az Avatar. Sokan kételkedtek benne, sokan már jó előre leszólták, de a kritikusokat sikerült meggyőznie, még ha nem is maradéktalanul. Hasonló cipőben jár Clint Eastwood Nelson Mandeláról szóló új alkotása, az Invictus is. A díjszezon elején még jó startot vett (National Board of Review - Legjobb rendező, Legjobb férfi főszereplő), de aztán hamar kiesett a kiskosárból. Ez persze nem azt jelenti, hogy végleg eltűnt, de az esélyei erősen megcsappantak. A Julie & Julia - Két nő, egy recept esélyei szintén jók a legjobb film díjára, már csak a hatalmas tiszteletnek örvendő stáb miatt is. Mások szerint még több kis film fog esélyt kapni, így bejuthat a versenybe az (500) Days of Summer, a Coen testvérek A Serious Man-je vagy a lepukkant countryzenészről szóló Crazy Heart, Jeff Bridges-szel a főszerepben.
A legjobb rendezők mezőnye maradt öt fő, ami egész egyszerűen jelentéktelenné teszi a legjobb filmek tízes csomagját. Aki kimarad ebből az ötből, annak a filmje vajmi kevés eséllyel pályázhat a fődíjra. Így én az öt legesélyesebbre tippelnék, megbolondítva egy kis meglepetéssel, ami egyáltalán nem áll messze az Amerikai Filmakadémia rendezői szakosztályától: Kathryn Bigelow (A bombaszakértő), Lee Daniels (Precious), Jason Reitman (Egek ura), Michael Haneke (A fehér szalag) és Clint Eastwood (Invictus), de a két utolsó csak vaktában ellőtt tipp, addig még sok minden hátravan. Egy dolog azonban biztos: Kathryn Bigelow eddig tarolt, és talán úgy dönt az Akadémia, hogy végre megjutalmaz egy rendezőnőt is.
A férfi főszereplők versenye idén is zsúfolt, és a mezőnyből talán egyedül George Clooney emelkedik ki, legalábbis az eddigi jelenlétét illetően. Túl sok díjat kapott már ezért az alakításáért, ráadásul túl népszerű ahhoz, hogy csak úgy kihagyják a szórásból. Morgan Freeman (az Invictus Nelson Mandelája) helyzete csak annyiban más, hogy nem kapott annyi díjat, de kötve hiszem, hogy őt mellőznék. Aztán ott van Jeff Bridges, a többszörösen jelölt veterán, aki végre kapott egy jól eljátszható, látványos szerepet, amit jól el is játszott. Sokan őt tartják a titkos favoritnak, ami valószínűleg pár hét múlva már nem lesz annyira titkos. Végül ott van a fő bombaszakértő Jeremy Renner, aki tökéletesen beillik az Akadémia „utánpótlás-nevelő programjába", a sort pedig zárjuk Colin Firth-szel, aki szintén a figyelem középpontjában van már hónapok óta.
A női főszereplők közül az ifjú Carey Mulligan (An Education) és az Oscar-rekorder Meryl Streep (Julie & Julia) csatája látszik kibontakozni, amibe valószínűleg nem fog más beleszólni, de a jelölésre esélye van a Precious lányanyáját alakító Gabourey Sidibének, Abbie Cornish-nak, aki a fiatalon eltávozott költő, John Keats szerelmét alakítja Jane Campion Bright Star című drámájában, vagy az egyre többet emlegetett Sandra Bullocknak, aki a The Blind Side című filmmel győzte meg a kritikusokat (egyébként egy anyát alakít, aki befogad egy hajléktalan fiút, akiből sportcsillag válik).
A technikai kategóriákról most nem ejtenék szót, bár nem hiszem, hogy okos dolog lenne az Avatar ellen fogadni, maximum az operatőrök versenyébe szólhat bele A fehér szalag sokat emlegetett fotográfusa, Christian Berger vagy A bombaszakértőt fényképező Barry Ackroyd, míg a vágók versenyében ellenfele lehet a Nine (a musical-vágás mindig népszerű volt az Akadémiánál) vagy A bombaszakértő (a háborús filmek vágása szintén favorit).
Pár hét, és minden kiderül. Addig még legalább egy tucat kritikus szervezet és a szakmai szakszervezetek egy része is átadja díjait, úgyhogy a konkrét jelölések után már magabiztosabban lehet latolgatni az esélyeket.
