A moziból kifelé jövet zsolozsmaszerűen mormolok Cronenberg-filmeket, jeleneteket, csontból készült pisztolyt, átalakuló testeket és bélből gyúrt metaforákat: a hiány a legfontosabb alakzata ennek a filmnek, folyamatosan emlékeztet, miért is szeretem (múlt időre még nem áll rá a kezem) a filmjeit.
A thriller műfaj hagyományos elbeszélői szerkezetéhez ragaszkodó új Cronenberg-film alapja John Wagner és Vince Locke graphic novelje, amely könyvnyi terjedelmű képregényben meséli el hétköznapi főszereplőjének akciódús életét. Ennek ellenére a történet túlzottan egyszerű, mondhatni közhelyes, lecsupaszított, ami egyben a film kudarca is számomra: a hangsúlyosan átlagos férfi vidéki életét két bűnöző megjelenése teszi tönkre, akik pénzt akarnak rabolni egy kávézóban, amit a pincérnő megölésével próbálnak előmozdítani, de a tulajdonos, Tom Stall ellenáll, és megöli a két rablót. A média felkapja a hírt, és létrehozza a Local Herot, aki egy vidéki házban éli az amerikai álmot családjával, csendben, boldogságban. Egy ideig.
A film apa és fiú történetét meséli el változó hangsúlyokkal, amelyek folyamatosan át- és átszövik egymást. Mintha az apához kapcsolható, jelenbeli történések mellett az előzményeket is megtudnánk, vagyis a fiú története megmutatná, miért válhatott az apa az erőszak megszállottjává. A kamaszkori macsó csatákban kénytelen-kelletlen résztvevő fiúnak nagy lökést ad apja hőstette, és az őt folyamatosan piszkáló fiúk vérével mossa fel az iskola folyosóját. Tettében megtapasztalta az erőszakkal együtt járó magabiztosságot, tekintélyt, hatalmat, miközben apja pont az ellenkezőjét próbálja tanítani neki. A kávéházi lövöldözés hírére rosszfiúk jelennek meg a városban, mivel Tomban felismerni vélték Joey-t, a hírhedt maffiózó testvérét. A gengszterek, köztük a hihetetlenül jól játszó Ed Harris, azon dolgoznak, hogy magukkal vigyék Tomot a testvéréhez. Ez a film kulcsjelenete: anyuka, gyerekek a házban, apa és a fegyveres gengszterek a kertben. A vérző apa fejéhez fegyvert fognak, a háttérből előlép a fiú és lő. Az apát beborítják a véres húscafatok, apa és fia egymásra borul: az erőszakot egyikük sem kerülheti el, a vérben ismerik fel igazi arcukat.
A másik testének elpusztítása, a fejlövés, a nyak- és orrtörés nem a véletlen műve, az ösztönösen bennünk élő Másik tárulkozik fel benne, csak ebben az esetben a mások előtt ismeretlen gyilkost fedezték fel. Edie, a feleség addig kiegyensúlyozott élete hull darabjaira, hiszen minden kitaláció, még a gyerekek tulajdonneve sem jelöl semmit, csak Tom másik, korábbi életére utal. A film ekkor válik kiszámítható (posztmodern) westernné, amelyben a hős a megtisztulás útját választja, azaz megpróbálja a lehetetlent: egyedül nekivág az útnak, hogy eltörölje a múltját. Minden egyes megölt emberrel közelebb kerülhetünk a múlt felszámolásához, véli. Ami persze lehetetlen.
Az Erőszakos múlt vizsgált területei egyfelől a virtuális világokat futószalagon gyártó média (Videodrome és eXistenZ), amely létrehozza és saját akarata szerint formálja az egyének identitását, amit a testtől leválva működtetnek. Ennél hangsúlyosabb elbeszélői szál a kettős személyiség kedvelt toposzát hozza játékba, amely a cronenbergi identitáskeresés (többek között: Két test egy lélek, A légy, Pók) legérdekesebb kérdését teszi fel újra: mi az identitás alapja? Az Erőszakos múlt szerint a test és az arra ráírt, leradírozhatatlan személyes történet.