François Ozon egy igen termékeny és sokszínű rendező: több mint húsz nagyjátékfilm és megannyi műfaji kalandozás után most újra egy vígjátékkal jelentkezik (valamelyest befejezve a 8 nő és a Született feleség által elkezdett „trilógiát”). A Bűnös vagyok egy látszólag habkönnyű műfaji idézet, azonban közelebbről megvizsgálva igen érdekes témát feszeget.
Polley rendezése fájó példája annak, amikor a szubtextus porrá rombolja a textust. A Women Talking minden nőhöz szólni akar, de sajnos éppen emiatt jut el végül egy steril, személytelen hangnemig.
Barbra Streisand maga a két lábon járó ellentmondás. Akit először túl csúnyának gondolt Hollywood ahhoz, hogy főszerepet kaphasson, később az álomgyár egyik legtündöklőbb sztárjává és divatikonjává vált.
Minden sikeres férfi mögött áll egy nő, hangzik az ismert bon mot, Erik Poppe Kivándorlók-adaptációja pedig arra hívja fel a figyelmet, hogy a sikertelenek mögött is, és ők bizony szenvednek.
Rémi Chayé második nagyjátékfilmje Calamity Jane, a hírhedt vadnyugati vagány elképzelt gyermekkorát dolgozza fel. A francia-belga gyártású, 2- és 3D-s technikával készült másfél órás animáció elnyerte a 2020-as Annecy Nemzetközi Animációs Filmfesztivál Kristálydíját, és felkerült a 2021-es Oscar-shortlistre is, magyarországi bemutatójára pedig az idei Anilogue Nemzetközi Animációs Filmfesztiválon került sor.
Az utolsó párbaj ideológiai tartalma — az egyébként izgalmas — formai megoldásai folytán önellentmondásossá válik. Akármennyire igyekszik, a rendező képtelen kilépni saját férfi nézőpontjából, idealisztikus nagyotmondásával pedig mintha a posztmodern kor vívmányait hívná ki döntő párbajra. A „középkori #metoo esemény” így végül elmarad.
A sokat bizonyított komika, Amy Poehler második rendezésében a 2000-es évek tinivígjátékainak közkedvelt és fogyasztható formáján keresztül buzdítja lázadásra a fiatal generáció nőtagjait, de a végeredmény inkább feminista nagynénik ballagási ebéden adott jótanácsainak egyvelege, mintsem egy tömegeket megmozgató alkotás.
