Hirosima gyermeke – Sindó Kaneto-portré 2.

2012. július 12. – írta Csiger Ádám

Sindó Kaneto A kopár szigettel ért a csúcsra, de a továbbiakban sem adta alább, jobb filmjeinek többségét csak ezután készítette. Bár az Onibabával kezdve egyre kommerszebb munkák kerültek ki a keze alól, számos filmje értelmezhető A kopár sziget továbbgondolási kísérleteként is, amit felülmúlnia ugyan nem sikerült, de szerzőisége, ars poeticája tovább fejlődött.

Hirosima gyermeke – Sindó Kaneto-portré 1.

2012. július 9. – írta Csiger Ádám

Sindó Kaneto idén áprilisban a legidősebb japán rendezőként ünnepelte 100. születésnapját, majd alig egy hónappal később elhunyt. A II. világháborúban is besorozott, 49 rendezést és több mint kétszáz forgatókönyvet jegyző Sindó hét évtizedes pályáját nagyban meghatározta, hogy Hirosimában született.

Női sorsok és látszatéletek – Beszélgetés Todd Haynesszel

2012. január 20. – írta Kriston László

A teoretikus hajlamú, posztmodern ízlésű filmfőiskolás mintapéldája. Az iskolapadból kikerülve konceptuális és intellektuális filmalkotó lett: gondolatgazdag, több rétegű filmek költője. A 80-as évek New Queer Cinema (új meleg film) irányzatának vezéralakja idén a Golden Globe-mezőnyben tündökölt az HBO számára készített miniszéria, a Mildred Pierce révén[1]. Amit Kertész Mihály adaptált először a noir műfaj klasszikusává 1945-ben.

A nők, akik túl sokat tudtak – A szebbik nem a rendezői székben II.

2010. április 10. – írta Csoma Emőke

Az előző részből megtudhattuk, hogy a kezdetek kezdetén még nem is számított extrém dolognak az, ha egy nő filmet rendezett, valamint azt is, hogy a filmkészítés iparosodásával időközben ez teljesen megváltozott. Ebben a részben megismerkedhetünk Európai filmes női pionírjaival, valamint a rendezőnők mai helyzetére is vetünk egy pillantást.

A nők, akik túl sokat tudtak – A szebbik nem a rendezői székben I.

2010. április 7. – írta Csoma Emőke

„Egyszer meghívtak egy lányiskolába előadást tartani, és amikor végeztem a beszédemmel, a 30 lányból 29 máris filmrendező akart lenni.” – számolt be élményeiről¹ a Bridget Jones: Mindjárt megőrülök! rendezője, Beeban Kidron. Néhány évtizeddel ezelőtt még elképzelhetetlen lett volna, hogy a filmkészítés gondolata ilyen vaskosan megragadja a női lelkeket, nőként filmet rendezni pedig olyan volt, mintha önkéntesen, meztelenül vonultak volna be a harctérre.

Egy becsületben megőszült holland matróna családregénye – Marleen Gorris: Antonia, 1995

2009. augusztus 28. – írta Buzogány Klára

Antonia asszony azzal a gondolattal ébred egy reggel, hogy aznap meg fog halni: elég volt az életből, márpedig ő csak tudja, mikor elég az elég. Belenéz a tükörbe, fáradt mozdulattal feltűzi a haját, végiggondolja, népes kis családja hogyan fog viselkedni az ő utolsó pillanataiban – aztán nekivág élete utolsó napjának.

Csipke, tweed, celluloid – Anne Fontaine: Coco avant Chanel / Coco Chanel

2009. július 9. – írta Varga Zorka

Az utóbbi években kétségtelenül reneszánszát éli az életrajzi filmek műfaja. Így nemcsak a nemzeti ikonok nevét lehet újrafényezni, hanem szerencsésebb esetben a film alkotói egy-két Oscar szobrot is aratnak.

Le az alufóliával! – Peter Avanzino: Futurama – Into the Wild Green Yonder

2009. március 30. – írta Plájás Erzsébet

Kihívóan friss, intellektust és reflexiókat párbajra hívó interaktív darabja a Futurama-filmek negyedik (és az előrejelzések szerint sajnos egyben az utolsó) egész estés animációja, az Into the Wild Green Yonder. Humorának még a szkeptikusok sem tudnak ellenállni: a legújabb Futurama-animáció cinizmusáért, iróniájáért és paródiáiért lehet és érdemes rajongani.

Az osztrák film rövid története 2. – A „feel bad movie” fővárosa

2008. május 12. – írta Löwensohn Enikő

Manapság leáldozott a nosztalgikus-zenés osztrák filmek csillaga. A hideg, elemző art-mozi és a felvilágosító ökofilmek vannak divatban. Mintha ellensúlyozni igyekeznének azokat a hosszú évtizedeket, amikor az osztrák filmmel a könnyed szórakozást, a jó kedélyt és a szentimentális humort asszociálta a világ.

Ez a fekete zongora… – A női tekintet lehetőségei és a vágy képei Jane Campion Zongoralecke című filmjében

2003. május 15. – írta Kérchy Anna

Jane Campion a hagyományos elbeszélőműfaj keretein belül problematizálja a női reprezentáció kérdését olyan közkedvelt, díjnyertes és, szinte populárisnak mondható, nőfilmekben, mint a Janet Frame újzélandi írónő élete által ihletett Angyal az asztalomnál (An Angel At My Table, 1990), a Henry James-regényből készült Egy hölgy arcképe (The Portrait of a Lady, 1996), vagy a saját forgatókönyvére épülő Zongoralecke (The Piano, 1993), amely különösen alkalmas a női tekintet szubverzív lehetőségeinek ábrázolására.