Sindó Kaneto idén áprilisban a legidősebb japán rendezőként ünnepelte 100. születésnapját, majd alig egy hónappal később elhunyt. A II. világháborúban is besorozott, 49 rendezést és több mint kétszáz forgatókönyvet jegyző Sindó hét évtizedes pályáját nagyban meghatározta, hogy Hirosimában született.
Sindó Kaneto 1912. április 22-én született, egykoron tehetős farmercsaládba, elszegényedésük később munkásságára is döntően hatott. Fiatalon mezőgazdaságban dolgozott, ám a filmezés kezdte érdekelni, bedolgozta magát a Shinko Kinema stúdió filmlaborjába. A kétkezi munkától idővel sikerült feljebb lépnie, először látványtervezővé léptették elő (már egy 1935-ös filmet, a Koi no ukishima-t ilyen kredittel jegyez), majd forgatókönyvíróként folytatta. A 40-es évek elején beindult írói karrierje, rengeteg vegyes minőségű szkriptet írt (később olyanoknak, mint Suzuki Seijun, Fukasaku Kindzsi vagy Ichikawa Kon), mindemellett rendezőasszisztensként is dolgozott, több elismert direktor között Mizogucsi Kendzsinél, aki egyben mentora lett (Sindó volt a Genroku Chushingura [47 Ronin] című 1941-es Mizogucsi-film rendezőasszisztense is).
Noha nem volt katonaalkat, 1943-ban besorozták. Elmondása szerint egy százfős csapat tagja volt, melyből 94-en meghaltak; ez egész életében kísértette, de igyekezett inspirációként hasznosítani, bevallása szerint maga mellett érezte elesett társai lelkét, ez adott értelmet létezésének. Időközben az egyik legnagyobb filmstúdiónál, a Socsikunál kötött ki. Már 1949-ben mert foglalkozni az akkor még tabunak számító atombomba-üggyel: ő írta a Nagasaki no Kane (Nagaszaki öve) szkriptjét egy hibakusha (atombomba-sérült), Takashi Nagai tollából származó memoárból. Írt két remek forgatókönyvet Mizogucsinak, külön a rendező profiljára szabva, ezek voltak a látványosan feminista Josei no shori (A nők győzelme) 1946-ból és az 1949-es Waga koi wa moenu (A szerelem lángja). Később, 1975-ben két és fél órás filmet rendezett Mizogucsiról, mely különösen értékes portréfilmként, kiderül belőle például, hogy Mizogucsi – és így Sindó – kommersz sikereket remélve lett női témákat tárgyaló rendező, mivel a nőiség témája korábban erősen alulreprezentált volt, így aztán hiánypótlónak számított. A mester és a tanítvány pályája alapján Japán gender-története és térképe is felállítható: a II. világháború után (az USA-hoz hasonlóan) itt is emancipálódott a női nem, a háborús vereség a férfiak hatalomvesztésével járt együtt, egyúttal gyökeres változásokat hozva.
Legfontosabb alkotótársa mégsem a legendás direktor, hanem Yoshimura Kozaburo volt, akinek számos jól fogadott filmjét jegyzi íróként, közös pályájukat a japán filmtörténet egyik legjelentősebb kooperációjaként jegyzik. A Sindó-Yoshimura páros egyre kevésbé volt népszerű a Socsiku vezetőinek szemében, akik a későbbi új hullámot megelőlegező baloldali témák helyett kommersz filmeket vártak tőlük, így aztán 1950-ben elköszöntek, Tonojama Taiji színésszel (háborús veterán, később A kopár sziget főhőse) közösen megalapítva Japán történetének egyik első és legsikeresebb független filmes cégét, a Kindai Eiga Kyokai-t (Modern Filmszövetség). Sindó ezzel korlátlan szerzői szabadságra tett szert, a továbbiakban egyszerre volt filmjeinek rendezője, írója, és cégén keresztül producere is (sőt, gyakran maga vágta is a filmjeit).
Rekviem egy feleségért
1951-ben debütált rendezőként a személyes Aisai monogatari (Szeretett feleségem története) c. filmjével, mely íróként jegyzett munkáihoz hasonlóan leginkább a romantikus, nőközpontú (melo)dráma műfajába sorolható. E film bizonyítja, hogy Sindó megelőzte a korát, előfutára volt a (japán) újhullámnak: filmes önreflexiót használ (hőse forgatókönyvíró), története pedig önéletrajzi ihletésű, elhunyt felesége inspirálta. A film személyességét tovább erősíti, hogy Sindó elhunyt feleségének filmes megfelelőjét Otowa Nobuko alakítja, aki a rendező szeretője volt, majd később felesége lett, emellett múzsájaként szerepelt legtöbb filmjében. A filmet nem kedvelték különösebben a kritikusok, giccsesnek találták, ami érthető a film előtörténete és története ismeretében.
Hirosima gyermekei
Egy szintén Otowa főszereplésével készített drámája, a Nadare (Lavina, 1952) után készítette el első rendezői sikerfilmjét, a Hirosima gyermekeit (Gembaku no ko / Children of Hiroshima). Múzsája egy tanítónőt alakít, aki hazatér Hirosimába, ahol felkeresi néhány régi ismerősét, akiknek életét tönkretette az atomtámadás. E filmben már kitűnik Sindó tehetsége: itt láthatjuk először A kopár sziget tájábrázolását, térkezelését, a rendező emellett magát az atomtámadást is elsöprő erejű jelenetezéssel realizálja. A történet epizodikus, szinte dokumentumfilmet látunk, amely újfent személyes darab, hisz Sindó maga is Hirosimában született, egyik nővére pedig atombomba-áldozatok ápolójaként dolgozott.
A filmet Sindó a japán tanárszakszervezet megrendelésére készítette, a projekt mögött az az alig titkolt szándék állt, hogy az amerikaiak távoztával politikai zsákmányszerzésre alkalmas beszédtéma lehessen az addig többnyire tabunak számító atomtámadás. A megrendelők nem voltak elégedettek Sindó munkájával: egyoldalú Amerika-ellenes propagandafilmet akartak, de a rendező nem akarta ártatlan áldozatként bemutatni Japánt (átélte a háborút, és nem volt különösebben jó véleménnyel hazája külpolitikájáról sem), ujjal mutogatás, démonizálás helyett univerzális és jóindulatú háborúellenes filmet készítve, a valóban ártatlan áldozatokra – a kisemberekre – fókuszálva. E film is kapott negatív kritikákat giccsessége, szentimentalizmusa miatt, de az idő Sindót igazolta, filmje hitelessége sem lehet kétséges, tényleges atombomba-túlélők beszámolóira épül.
Filmje eljutott a Cannes-i Filmfesztiválra, a nemzetközi siker után Sindó következetesen folytatta szerzői életművét. Feministának (pl. Kanashimi wa onna dakeni / A bánat csak a nőké, 1958), szocialistának is nevezett filmeket készített, melyek ugyanakkor – mint Sindó összes filmje – sokkal inkább humanisták, mint dogmatikusak. Az 1953-as Shukuzu a prostitúcióról mint társadalmi problémáról szól, itt már látható, hogy Sindó elszakad Mizogucsi nőábrázolásától, saját (szerzői) útra lépve. Maupassant-adaptációval folytatta (Onna no issho / Egy nő élete), majd jött az Otawát ismét prostituáltként szerepeltető, munkásokról szóló Dobu (Csatorna). 1960-as világsikere, A kopár sziget előtt további nyolc filmet készített rendezőként, néhányat a Nikkatsunak és a Daieinek, emellett íróként is termékeny maradt. Ezen rendezései közül a legérdekesebb a Daigo Fukuryu-Maru (Az ötös számú Szerencsesárkány hajó / Lucky Dragon No. 5), amely a Bikini-szigeteken véghezvitt atomkísérletek során 1954-ben halálos sugárzást szenvedett halászhajó-legénységről szól, egyúttal háborúellenes filmként konzekvens folytatása a Hirosima gyermekeinek.
A kopár sziget
Az 1960-as A kopár sziget (Hadaka no shina / The Naked Island) egy apró szigeten élő négyfős parasztcsalád életébe enged bepillantást. A férj és a feleség napjai azzal telnek, hogy édesvízért járnak át a szárazföldre, hogy öntözhessék földjeiket. A minimális büdzséből, hasonlóan kicsi, de összetartó stábbal forgatott film nem használ dialógust, csak zajokat és hipnotikus zenét, nincs különösebb cselekménye sem. Rögrealista kvázi-dokumentumfilmet látunk egy reprezentatív (vagy inkább absztrahált) parasztcsalád életéről, művészfilmes kidolgozásban. A rendező szerint A kopár sziget „mozgóképes költemény az ember természettel szembeni szélmalomharcáról”.
Ahogy szinte minden filmjében, Sindó peremen élő, szegény embereket, gyengéket, veszteseket, elesetteket ábrázol, az ő létélményüket próbálja megragadni és átadni a nézőnek, hogy empátiát váltson ki, egyúttal egy jobb életre, jobb társadalomra inspiráljon. A kopár sziget térkezelésében Jancsó, időkezelésében Tarr filmjeihez is hasonlítható, utóbbira hatással is lehetett, A torinói ló például jellemezhető (politika)filozofikusabb továbbgondolásaként is. A film megnyerte a Moszkvai Nemzetközi Filmfesztivál Visconti vezette zsűrijének fődíját, megmentette Sindó cégét a csődtől, mára a filmművészet egyik csúcsának számít, a független szerzői/művészfilm prototípusa. A kopár sziget Sindó Kaneto legszerzőibb filmje, ha ezután visszavonul, akkor is a legnagyobbak között emlegetnénk, de neki bőven volt még mondanivalója.
