Kontinenseken átívelő történetét izgalmas puzzle-ként kirakó filmjében Dominik Mollt, a Harry csak jót akar és a Lemming rendezőjét az érdekli, hogy milyen fizikai és erkölcsi határokon viszi át az embert a szeretetéhség.
Távolról Robert Altman tablófilmjeit, közelebbről nézve inkább annak áramvonalasabb leszármazottait idézi a Bestiáda, amilyen a 2000-es években az Oscar-díjas Ütközések vagy a jóval kimunkáltabb Bábel volt. Bár javarészt Franciaországban, annak is az egyik elhagyatottabb részén, a Francia-középhegységben játszódik, de egészen Afrikáig, Elefántcsontpartig ível a történet, s a szálak váratlan és érdekfeszítő módokon érnek össze. Echte krimibe illő a felütés, de noirosabb a folytatás, amelyben nem is annyira a hófödte tájon eltűnt, gazdag nő meggyilkolásának rejtélye, hanem a bűntény közelébe így-úgy odasodródó alakok természetrajza lendíti előre a történetet.
Francia közelképből jó tempóban válik globális premier plánná a Bestiáda – a stáblista felől visszagondolva már egészen kisléptékűnek érződik a felütés, de ez nem hiba, hanem a német születésű, de magát franciának valló rendező gondos narratív építkezését dicséri. A viszontszeretetlenség drámája a magányos franciák körében még meglehetősen szokványos: a szociális munkás boldogtalan házasságban él, s talán némi megváltókomplexustól is sújtva, beleszeret egy érzelmileg rozoga, depressziós férfiba, akit szeretne visszahozni az életbe. Ha a pszichológiakönyvek felől olvassuk, minden stimmel: a lecsúszott férfi megváltásának vágya a nőben, a halál, a magány, de még a nem kért szeretet csendes tűrése is a férfi részéről. Csak a dráma nincs megélve, mert azt többnyire összefoglalják nekünk szép, kerek mondatokban, ahelyett, hogy hagynák kibontakozni, hogy a néző is átélhesse azt.
Ezért is sokkal erősebb, sodróbb a film az első fél óra után, mert ott már nem in medias res kéne felvennünk a fonalat egy szomorú kapcsolatban, hanem a kezdetétől nézhetjük végig, hogyan fuserálódik el az, ami egy meglehetősen szenvedélyes románcnak tűnik a középkorú, arisztokrata nő és a csóró pincérlány között. Ha nem is szerelem, de mindent felemésztő testi vágy ez első látásra. És másodikra is. A bonyodalmak ott kezdődnek, amikor a fiatal lány harmadszorra is látni akarja – ő úgy gondolja, hogy – a szerelmét. A Bestiáda középpontjába helyezett kapcsolatban nem az a legfontosabb, hogy leszbikus: a kor- és osztálykülönbségen először áthágó, majd abba belebukó kapcsolat érdekesen beszél az őrületesen ragaszkodó szerelem legtöbb árnyalatáról. A film nagy felfedezettjét is ez a szegmens adja: Nadia Tereszkiewicz vászonra termett jelenség, akinek kisugárzása olyan rejtélyeket takar, amit egyetlen film nem tud teljesen kifejteni, bár a Bestiáda mindent megpróbál, hogy mégis így tegyen.
Alighanem az Elefántcsontpartig kiránduló, a gyilkossági rejtélyről első blikkre túlzottan leváló afrikai szál lesz a legmegosztóbb, pedig ez helyezi olyan globális perspektívába a történteket, amelytől a francia eseményeket is új rétegekkel gazdagodnak. Elsősorban kontrasztokkal: a Bestiáda vizuális világa is a havas francia hegyvidék és a rekkenő hőségű afrikai nagyváros ütköztetésétől lesz figyelemreméltóan kontrasztos. Itt elszigetelt házakban, ott sűrű tömegben, itt érzelmi, ott fizikai szegénységben ének az emberek, de a Bestiáda szerencsére soha nem nyúl ahhoz az elcsépelt toposzhoz, hogy a nemes lelkű afrikaiak nyitják rá a jólétbe belekényelmesedett és elidegenedett európaiak szemét az élet értelmére. Az élet ugyanis kellően élvezethiányos mindkét oldalon, s a Bestiáda épp abban remekel, hogy megmutatja: ez az emberekben lévő alapvető űr – amelyet valamilyen módon az intimitásnak, az érdemleges emberi kapcsolatoknak kéne megtölteniük – hogyan ragadtatja egyre kétségbeesettebb és persze rosszabb döntésekre a szereplőket.
A bűntény itt csak apropó, hogy belessünk néhány ember életébe, akiknek józanságát felemésztette a szeretetéhség. Dominik Moll végig jó érzékkel tartja egyensúlyban az egzisztencialista drámát a thrillerből fakadó izgalmakkal, s bár nincsenek újszerű megoldások, se oly nagyon újszerű meglátások az egyébként Colin Niel egész friss regényéből adaptált filmben, azokat a rendező úgy tudja tálalni, s olyan meggyőző színészi alakításokkal felvértezni (Denis Ménochet különösen emlékezetes érző, de szemellenzős dúvadként), hogy a Bestiáda igen erős filmélménynek hat – nem csak ezekben a filmszegény időkben.
