Történetünk főszereplői – Ló, Indián és Kovboj, a három műanyagfigura – boldog kommunaként éldegélnek egy tanyán. A Ló születésnapjára kitalált kerti sütő megépítéséhez azonban a megrendelt 50 helyett 50 milliárd darab tégla érkezik meg. A kezdeti probléma rövidesen elhalványul, ugyanis hőseink olyan kalandokat élnek át, amelyhez képest a brikett-többlet igazán bagatellnek mondható.
A film alkotói, Stéphane Aubier és Vincent Patar sokak számára lehetnek ismerősek, hiszen azonos címmel futó sorozatuknak már jelentős rajongói frontja van. Éppen ezen ötperces epizódok sikeréből kiindulva hozták létre első nagyjátékfilmjüket, amely luxemburgi–belga–francia koprodukcióban készült.
A Pánikfalva legfontosabb „újítása” éppen a nosztalgia. Itt nincs 3D, nincs Pixar-élmény, de még Tim Burton-féle perfekcionista ornamentika sem. Mintha a film alkotói éppen csak leporolták volna a padláson levő gyerekkori papírmasé-terepasztalt és a 60-as évek fröccsöntött műanyag figuráit, hogy segítségükkel – valamint a maguk keresetlen, egyszerűségében bájos technikai kivitelezésével – egy egészen meglepő univerzumot hozzanak létre. Egyszerű abban a tekintetben, hogy a szereplőknek nem mozog a szájuk, a mimika nincs leanimálva, mozgásuk darabos, ám ennek ellenére mégsem statikus a látvány, hiszen folyamatos nyüzsgést látunk. Bármennyire töröm is a fejem, nem tudok olyan animációs filmet megnevezni, ahol a gyurma, a műanyag, a karton, a celofán és a papírmasé ilyen komplex és egymást támogató egységbe szerveződne, mint a Pánikfalvában.
Azonban nemcsak a technikai kivitelezés idézi meg a régi szép időket, hanem a minduntalan felbukkanó slapstick-elemek is. Nagyjából a Tom és Jerry-animációk óta nem láttam filmet, ami ilyen pofátlanul alkalmazná az ízzé-porrá vert, hamvaiból mégis azonnal feltámadó karakterek iróniáját, nem kis örömet szerezve ezzel az ifjabb nézőközönségnek. A célkorosztály kérdése ezzel meg is oldódott, hiszen 8 és 50 éves ugyanúgy hahotázott a széksorok között. A felnőttek meghódítására a film egy rendkívül ötletes dramaturgiai fogást alkalmaz: a film egész világa olyan, mintha néhány gyerekszobába bezárkózott kellően lökött és fantáziadús hatéves lurkó keze alatt jönne létre, előre kitalált cselekmény nélkül, úgy, ahogy az egyik esemény követi a másikat. Ebből kifolyólag a töredezett narratív keret teljességgel megbocsátható, hiszen a játék mindig önmagát írja. Az egyes epizódok között pedig mindig van egy titkos folyosó vagy kisajtó, ami átvezet az újabb helyszínre (és epizódba). Így kerülünk gond nélkül a Föld magjából az Északi-sarkra, onnan az óceánba, majd a tengermélyről vissza a farmra.
A történeten kívül számos más ponton is tetten érhető a gyermeki képzelet furcsasága. A karakterek jelleme és habitusa is a 10 éven alattiak vérmérsékletét tükrözi, mintha szüleiknek szólna e kaján kikacsintás. Szereplőink izgága, ide-oda kapkodó, mániákusan lelkesedő, egymással civakodó, szélsőséges érzelmi kitörésekkel megáldott műanyag krapekok, akik két másodperc alatt befalják az óriás nutellás kalácsot. Apropó óriáskalács: a felcserélt méretek tovább gazdagítják a bizarr atmoszférát, ráadásul a számos furcsa szerkezetet és a dolgok szokatlan működési módját egy óvodás világértelmezéseként is felfoghatjuk. Így aztán nem meglepő, ha a traktorjavítás műtőben történik, a barika kibújik bundájából, mielőtt aludni tér, és az állva alvó lónak is van ágya. A mindennapi élet ezen apró nüanszai megadják az alapot arra, hogy gyermeklelkű alkotóink azt is elhitessék velünk, hogy a kerti pocsolya egy párhuzamos víz alatti világot rejt. A játékban ugyanis mindent lehet, és minden lehetséges. Kovboj, Ló, és Indián pedig a végsőkig elmennek.
A játék azonban kétélű fegyver. Habár a film humorát és hangulatát nagyban emeli, elképzelhetőnek tartom, hogy az eredeti ötperces epizódokban jobban alkalmazható, mint a nagyjátékfilm esetében. Igazi feszültség nem jön létre, a veszélynek nincsen tétje, hiszen ritka, hogy egy gyerek olyant játsszon, amivel önmagára ijeszt. Mindig, mindenre van megoldás, a totális káosz is helyrehozható. A komolytalanságot legjobban az a jelenet példázza, amikor hőseink az apokalipszis romjai felett kissé elcsüggednek, de ahogy valaki megszólal, hogy „semmi baj, megvan a seprű, el tudunk kezdeni takarítani!”, minden visszazökken a régi kerékvágásba. A filmnek nyilván egy pillanatra sem célja a komolyság, az egyórás ötletparádét jó nézni, ám az egyre fokozódó abszurd jelenetek nagyobb hatással lennének az emberre, ha nem lebegne mindennek hátterében a tudat, hogy semmi sem számít igazán, hiszen a legnagyobb kár is helyrehozható a gondolat erejével.