A kortárs olasz film egyik legfelkapottabb rendezője a világ gyermekirodalmának egyik archetipikus alkotását álmodta újra régi és új technikák segítségével, izgalmas látványvilággal, felemás végeredménnyel.
Pinocchio nemcsak szövegként – gyereknek vagy gyerek által olvasva – hódít, hanem mozgóképes formában is: ahogy fejlődik a technika, úgy készülnek újabb és újabb adaptációi, és ez jól is van így, hiszen az eredeti forgatókönyvektől szinte vallásosan rettegő filmiparnak az ilyenek a kedvenc alapanyagai. Mindenki ismeri, mindenki hallotta, mindenkinek létezik egy kép a fejében a hazudozástól hirtelen növekedésnek induló orról. És nem utolsósorban: mindenkinek kicsit mást mond – van, akinek felnövéstörténet, van, akinek a kései gyerekáldás nehézségeiről szól, és van, akinek művész és alkotása viszonyáról. (Én például amikor először olvastam, végre megértettem, hogy miért mondják nekem annyiszor, hogy „égetnivaló kölyök”.) Nem is csoda tehát, hogy a mostani, főleg a Disney által erőltetett „mindent is” CGI-vel újraadaptáló trendben készül egy Robert Zemeckis-féle és egy Guillermo del Toro-féle Pinokkió is, előbbi élőszereplős, utóbbi pedig (az eredeti alapanyagot megtisztelve) bábanimáció lesz. A huncut Garrone viszont mindkettőjüket megelőzte.
A Gomorra és a Dogman alkotójától nem idegen a meseadaptáció műfaja: az öt évvel ezelőtti Szörnyek és szerelmekben (Il racconto dei racconti) nagyszerűen, illusztris nemzetközi színészgárdával és a korszellem ellenében sok-sok analóg effekttel meg bábuval keltette életre a 17. századi groteszk mesegyűjteményt. Sajnos, ezt nem lehetett ezúttal megismételni, hiszen mégiscsak gyerekkönyvről van szó, amelynek adaptációjára kisebbek is kíváncsiak lehetnek, így hát ezúttal a sötét, sokszor horrorisztikusan morbid, sőt szexualitást sem nélkülöző hangulatot el lehet felejteni. Persze azért ez a Pinocchio sem az a miliőjű mozi lett, amire a legeslegkisebbeket el lehet cipelni: sok vidám gyerekkönyvi figurából válik groteszk karakter a filmben, és noha talán ez Garrone leginkább mainstream filmje, talán nem lesz képes minden korosztályt megszólítani.
Viszont tényleg jól néz ki: a CGI minimális, a lényeges dolgok mind-mind „kézműves” módszerrel lettek megalkotva. A Pinocchiót alakító kisgyerek (Federico Ielapi) arcán smink van, nem pixelek, így a film akarva-akaratlan is reflektál az irodalmi alapanyag egyik legfontosabb témájára: az alkotás folyamatára, az új élet létrehozására, művész és műve nem mindig felhőtlen kapcsolatára. A Pinocchiót mondhatni ugyanúgy egyszerre szülte a műgond, a szeretetéhség és a vágy, hogy pénzt lehessen belőle csinálni, mint a főszereplőjét (ne feledjük, Geppetto azért faragja meg a burattinót, hogy elmehessen vele turnézni, és kitörjön a szegénységből). Ezáltal arra a vicces paradigmára is képes csattanós választ adni, miszerint napjainkban élő színészekkel vesznek fel kreált karakterekről készült filmeket, hogy aztán CGI segítségével félholttá alakítgassák őket. A mai, az uncanny valleyből való kikecmeregésen dolgozó, fifty-fifty-szörnyszülöttek között a Pinocchio büszkén vállalja kézműves voltát, ráadásul nemcsak a karakterdizájn tekintetében, hanem a díszlet realizmusával is: Geppetto itt tényleg szutykos mélyszegénységben él, a 19. század végi toszkán miliő kicsit sem idealizált.
A film castingja felemás lett: amekkora bravúr volt leszerződtetni az olasz film (még) élő, nyilvánosságtól féligmeddig visszavonult intézményét, az ezúttal is zseniális Roberto Benignit (aki maga is játszott Pinocchiót 2002-ben!) Geppetto szerepére, annyira félrecsúszott a bábut alakító Federico Ielapi kiválasztása. Persze, ez igen szubjektív dolog, lehet, hogy valaki pont azért fog tudni azonosulni vele, mert tökéletlenségével tökéletesen testesíti meg az iskolából lógó, égetnivalóan rossz kölyök archetípusát. Meg hát nem lehetett egyszerű dolog ennyire vastag famaszkban értékelhető színészi alakítást nyújtani.
Garrone egyik legnagyobb bravúrja az, hogy úgy tud mesélni, mintha tényleg egy gyerek által előadott sztorit hallgatnánk: sokszor hány fittyet a klasszikus dramaturgiára, csak azért, hogy be tudjon szúrni egy öncélúnak tűnő poént (a film egyébként nemigen vicces, sőt helyenként meglehetősen komor) vagy egy, még az előbb látottaknál is érdekesebb lényt (van itt emberméretű csiga és madárfejű orvosduó is) – ilyen szempontból tökéletesen illeszkedik egy olyan (mai szakszóval talán figyelemzavarosnak titulálható) vásott kölyök elbeszélésmódjához, mint amilyen a pimasz és kíváncsi Pinocchio. Csakhogy ez a fajta mesélési kedv két óra alatt kissé elfárad, Garrone nem tudja jól srófolni a mondandóját (vagy talán túlságosan hű akart maradni az alapanyaghoz), így a végére alig maradt elpufogtatható patronja.
Hibáitól függetlenül izgalmas, (a korszellem gyerekfilmjeihez képest másféleképpen) látványos, mondandóját stílusában ügyesen tükröző alkotás a Pinocchio. Kár, hogy Olaszországon kívül alig hallottak róla – több ilyen európai „kézműves” mozgóképre lenne szükségünk a hollywoodi neo-egyformaság korszakában.
