A komika legújabb filmjét a férje, Ben Falcone rendezte, és közös művük ékesen bizonyítja, hogy a Koszorúslányok, a Női szervek és A kém csapatában nem McCarthy volt a főnök, hanem inkább Paul Fieg író-rendező.
Michelle (McCarthy) az USA egyik leggazdagabb nője, igazi self made woman, üzletasszony mogul. Amilyen sikeres a munkájában, olyan kudarc a magánélete: mentorától (Kathy Bates), mentoráltján át (Kristen Bell) expasijáig (Peter Dinklage) mindenki utálja, mert egy igazi cápa. Az ex egy nap végre beteljesíti vendettáját, amiért Michelle annak idején lecsapott egy előléptetést a kezéről: bennfentes kereskedésért lecsukatja a nőt. Aki csak pár hónapot ül egy luxusbörtönben, de közben minden pénzét és emberét elveszíti, a többi mágnás pedig elfordul tőle. Jobb híján asszisztenséhez költözik és megpróbál felállni a padlóról, az egyedülálló anya viszont nehezen viseli exfőnöke faragatlan és rámenős stílusát.
Fieg és McCarthy három filmet készítettek együtt, és mind egész jól szerepelt a közönségnél, sőt a kritikusoknál is. A komika most férjére cserélte az író-rendezőt, Falcone ráadásul maga sem direktorként kezdte a pályáját, hanem színészként. Ők ketten a producerek és az írók is, a film a családi magánakciójuk (ami azt is megmagyarázza, hogyan sikerülhetett ilyen rosszul). Ez már nem az első rendezése Falcone-nak, hanem a második, viszont a debütálását is McCarthy-val a főszerepben készítette el, és azt is utálták a kritikusok és a közönség is (Tammy, IMDb 4,9; Rotten 23%). Láthatóan nem McCarthy-n, hanem a rendezőn múlik, hogy éppen briliáns vagy nézhetetlen-e az eredmény.
Alapszinten persze működik a film: adott egy markáns és tévúton járó antihős, akivel ráadásul még empatizálni is tudunk. A nyitójelenet még egész jó: Michelle árvaházban nő fel, és hiába próbálnak neki családot találni. Drámai klisé, de ezúttal gegként, vicces montázsban van tálalva. A hősnő bizonyítani akar a szakmai sikerrel, és bizalmatlan a személyes kapcsolataiban, nem akar családot, fél a sokadik csalódástól. Ahol jelleme tart, onnan persze csak fejlődni lehet. Végül pótcsaládra tesz szert mentoráltja és annak lánya személyében, asszisztense ráadásul a kiköpött ellentéte, ami sok mókás bonyodalmat és állandó konfliktust szít közöttük.
A film drámai szála végig sablonos, de a nagyobb baj, hogy humora se nagyon van. Csábító, hogy felnőtt korhatáros, de csak a non-stop káromkodás miatt érdemelt magas besorolást. Minden második mondatba jutott egy trágárság (reagálásként pedig egy „ne beszélj csúnyán a gyerek előtt” Bell karakterétől). És miközben felnőtt korhatárt kapott, a film infantilisebb nem is lehetne: olyan, mint valami morbid családi- és gyerekfilm (Michelle ugyanis asszisztense kislányának iskolai közösségéből próbál újra meggazdagodni), de persze nem jó értelemben. Ezek után a magyar néző garantáltan jobban értékeli majd az elmúlt két-három évtized sokat szidott magyar vígjátékait, mert ez a film mégiscsak Hollywoodból jön.
A film humora primitívebb és elavultabb nemigen lehetne, a legósdibb sitcomokat, a legteátrálisabb kabarékat idézi. A színészek manírosan, túljátszottan, szájat eltátva, szemet forgatva reagálnak McCarthy ordenáré viselkedésére. Sok a viccesnek szánt grimasz, a karakterek magukban beszélnek, McCarthy egy ízben még az egyik gyenge viccét is leáll elmagyarázni. Nem ritka, hogy hősnőnk suttogva ordibál, és el kellene hinnünk, hogy az anyázását csak az hallja, akihez odahajol. Van itt még börleszkes fizikális humor és cirkuszi freak show-t idéző casting is. Falcone láthatóan egy vérbeli papucsférj volt a forgatáson, ráadásul nem csak a felesége számára: mintha a legapróbb szerepeket játszó színészek is szabadon hozzáimprovizálhattak volna valami rémes poént a bármelyik jelenethez.
Hogy az alkotók a mennyiségre utaztak és nem a minőségre, az nem kifejezés. Rengeteg a kínos poén, amik az „annyira rossz, hogy már jó” esztétikát pont nem érik el. A film ráadásul túlbeszélt, hosszú és statikus jelenetekből épül fel. A nagy számok törvénye alapján becsúszik pár tényleg jó poén is, de az alkotóknak láthatóan fogalma sem volt arról, hogy melyek ezek, mert a trailert sem belőlük vágták össze. McCarthy láthatóan egyáltalán nem érzi, hogy mi vicces és mi gagyi, például a legbénább poénját (a trailerben is látható, ahogy a széthajthatós kanapé a falhoz csapja) még egyszer eljátssza a film zárlatában, olyan geggel küldve haza a közönséget, amit már a Spy Hard/Drágám, add az életedben is láthattunk 1996-ban.
A film humora másban sem mutat semmi újat: McCarthy ugyanazt a figurát hozza, akit eddig mindig, Bell pedig gyakorlatilag Sandra Bullock karótnyelt karakterét vette át a Női szervekből. Ha úgy vesszük, ez egy szándékolatlan szerzői film: McCarthy pontosan akkorát bukott most, mint hősnője a történet bonyodalmában. Mindketten elbízták magukat, szép lassan lekoptatták maguk körül a tehetségeket. Innen lesz szép felállni, és ahogy Michelle-nek, úgy Melissának is segítségre van szüksége hozzá.
