Kevés olyan film van, ami annyira átszőtte volna egy-egy műfaj ikonográfiáját, mint Kubrick Ragyogása tette azt a horrorral. A kultikus rendező olyan sokrétegű, újjá- és újjáelemezhető alkotással tette gazdagabbá a műfajt, hogy az azóta eltelt évtizedekben sem vesztett erejéből semmit: még mindig etalonnak számít a zenei megoldásai, a színészek játéka, a megmagyarázhatatlansága és még megannyi más apróság miatt. Most folytatást kaptunk hozzá, ami nem is olyan nagy baj.
Kubrick klasszikusa olyan sokrétegű, hogy igazi konszenzus sosem alakult ki arra nézve, hogy mi is a film elsődleges olvasata, hiszen Jack Torrance és családja története sok mindenről szolgálhat allegóriaként. Szólhat az alkoholizmusról, az őslakosok ellen elkövetett erőszakról, vagy éppen a holdraszállás kamu mivoltáról. 2012-ben A 237-es szoba címmel dokumentumfilm is készült ezekről, ebben jónéhány izgalmas és elszállt teória mellett érvelnek a film szereplői. Kubrick maga híresen kitartott amellett, hogy nem kell minden kérdésre megnyugtató választ adni a nézőnek, hiszen a rejtélyes, az érthetetlen mindig izgalmasabb, és pont ez a fajta megfejthetetlenség-aura az, ami a Ragyogás egyik fő ereje volt.
Biztosan voltak azonban olyan nézők is, akik inkább arra lettek volna kíváncsiak Kubrick horrorkitérőjében, hogy hogyan is működik a címadó ragyogás, és miért is támadtak fel a kísértetek az Overlook Hotelben. Stephen King is ezen nézők közé tartozhatott (azt tudjuk, hogy híresen nem szerette Kubrick adaptációját, saját minisorozatot készíttetett inkább belőle), mert 2009-ben, egy internetes szavazás eredményeként nekifogott megírni A ragyogás folytatását, majd magához képest viszonylag hosszú idő – három év – után be is fejezte az Álom doktort. Manapság Hollywood (újra) Stephen King-lázban ég (elég ha csak a nemrég megjelent, milliárdos befektetés Az-ra gondolunk, de a streaming-szolgáltatók is tele vannak újabbnál újabb King-történetekkel, mint pl. a jelenleg is futó Castle Rock, s az elkövetkező években sem lesz hiány belőle), úgyhogy várható volt, hogy az új regényből is hamarosan adaptáció születik, még így is szinte csoda, hogy Hollywood megvárta Kinget a folytatással, és nem a Madarak 2 színvonalát akarták megütni vele.
Danny Torrance sztorija tehát folytatódik A ragyogás – és a Ragyogás – eseményei után, a felnőtt Danny (Ewan McGregor) az apja által ráhagyott démonait (szó szerinti és átvitt értelemben is) próbálja elfojtani. Egyfelől alkohollal, másfelől pedig teljesen elzárja magát a „ragyogástól”, hogy ne ismétlődjenek meg máshol is a múlt eseményei. Merthogy – mint kiderül az Álom doktorból – az Overlook azért „ébredt fel”, mert Dannyben olyan erős volt ez a megmagyarázatlan erő, hogy az amúgy is gonosz hely felerősödött. Danny végül felhagy az alkohollal, és egy kisvárosban húzza meg magát a helyi öregotthonban, ahol a halál küszöbén álló öregeknek segít képességével a nyugodt továbblépésben. Mindeközben Danny megismerkedik egy nagyon erősen „ragyogó” kislánnyal, akire egy vámpírszerű, „ragyogásevő” szekta tagjai kezdenek el vadászni, a ritka szép és veszélyes Rosie, a Kalap (Rebecca Ferguson) vezetésével.
Az szinte szükségszerű volt tehát, hogy az Álom doktor elkészüljön, az viszont már nem feltétlenül, hogy teljesen vállalható, helyenként egészen izgalmas és kreatív alkotás legyen, amin talán még Stanley Kubrick is borzongana egyet. Az pedig még mindenképp a stúdió erényei közé tartozik, hogy (viszonylag) szabad kezet adtak a horrorban kifejezetten jártas Mike Flanagannek (többek között az Ouija: A gonosz eredete), aki a rendezés mellett a forgatókönyvírói és vágói feleadatokat is magára osztotta.
Utóbbi a film egyik legjobb döntése volt: nem kell hosszas cirádákban elmagyarázniuk a szereplőknek a ragyogás működését, Flanagen helyenként hátborozongatóan életszerűen képes okos filmnyelvvel ábrázolni a telepátia, a gondolatolvasás, vagy éppen a testen kívüli élmény érzését. Mindeközben látszik, hogy remek ritmusérzéke van, és imádja Kubrick filmjét és tempóját, kifejezetten jólesően lassúra van vágva a film, viszonylag kevés plánnal és kevés ugróvágással, de remekül komponált közelikkel. Íróként is teljesen kompetensen adaptálja vászonra King történetét, amit megfejelt azzal, hogy ha már ott van Kubrick adaptációja, legyen annak is közvetlen folytatása, legyen meg a kontinuitás a történetek között. Ez nem volt egy könnyű feladat, bár most már (amikor éppen „James Deant” kasztingolták egy szerepre a tengerentúlon egy készülő filmbe) inkább csak az volt a kérdés, hogy ízlésesen járja és mutatja be az (de nehéz így kimondani) előző rész helyszíneit, vagy inkább úgy, ahogy legutóbb a Ready Player One tette vele, amikor vidámparki attrakcióvá silányította az egyik legmlékezetesebb képet, a liftből kirobbanó vérözönt, és CGI-ocsmányságokat szörföltetett rajta Steven Spielberg.
Ugyan az ikonikus vérözön az Álom doktorban is felbukkan, de szerencsére sokkal jobb helyen, és ugyan sokkal jobb érzékkel „lövi el a poént” Flanagan, de azt általában el lehet mondani a filmről, hogy a legerősebb részei nem a Ragyogást direktben reprodukálni igyekvő jelenetek. Volt annyi jóérzés ugyan Flanaganben, hogy ne CGI-jal keltse életre Jack és Wendy Torrance-t, illetve néhány még régebbi ismerős arcot az eredetiből, hanem inkább hozzájuk hasonlító színészeket kerestek. De azért így is kínosan ki tud szedni az amúgy erős saját világot és új szereplőket felvonultató Álom doktorból, amikor nem Jack Torrance-et látom, hanem egy fickót, aki nagyon akar hasonlítani Jack Nicholsonra, de nem igazán tud, úgyhogy inkább csak kínosan sokat mutatják profilból, hogy ha hunyorít az ember, mégse tűnjön fel annyira a különbség. Amikor viszont a saját, filmnyelvi megoldásait ötleteit igyekszik megvalósítani a rendező-író-vágó, egészen működik a borzongás-faktor. Viszonylag kevés vérengzés van benne, de az tényleg gyomorforgató, és jó volt megijedni azon az egyszerű képen, amikor két „ragyogó” telepatikus beszélgetése során, az egyik végigfuttatja ujjait a másik tarkóján.
Színészeivel is jól bánik Flanagan, csak a megoldhatatlant nem sikerül megoldania, Alex Essoe nem Shelley Duvall (ami nem is olyan nagy baj), Henry Thomas (E.T. gyerekkori barátja) pedig nem Jack Nicholson. McGregor viszont szerethető főhős, és nem is esik nehezünkre elhinni, hogy tényleg a felnőtt Dannyt látjuk, Ferguson Rosie-ja pedig hoz magával kellő misztikumot, viszolygást és félelmet, tekintetével és kisugárzásával minden jelenetében uralja a vásznat.
Az Álom doktor szerencsére nem jutott a Bárányok hallgatnak 2., azaz a Hannibal sorsára, hogy az ikonikus első részt egy parodisztikusan nevetséges második kövesse. A világ egyik legismertebb filmjét folytatni pedig fölösleges vállalkozásnak is tűnhet, de szerencsére a 237-es szoba elég nagy, jut itt hely mindenkinek, Álom doktornak pedig pláne. Ugyan olyan szinten újraértelmezni talán nem fogja a műfajt, mint elődje, de mindenképp hozzátesz a mítoszához, és ha más nem is, biztosan újranézeti majd Kubrick klasszikusát pár emberrel.
