Az amerikai álom mindenkinek más: kinek fehér kerítéses családi ház, kinek sikeres színészből rendezővé avanzsálni. De, ahogy ezt már megszoktuk, a látszat és a valóság között komoly diszkrepanciák húzódhatnak.
Ewan McGregor Philip Roth Pulitzer-díjas, azonos című regényéből saját maga forgatta a filmet. Az Amerikai trilógiának is nevezett könyvsorozat első része igazi kulturális jelenség, több valaha-legjobb-könyvlistát is vezet. Olyan érzékenyen és hozzáértően mutatja be a 60-as évek politikai turbulenciáit, s ezek hatását a fejlődés tévhitébe kapaszkodó, talajt vesztett idősebb generációra, hogy már maga a kaliber is eleve kudarcra ítél minden hasonló szintet megcélzó adaptációt. McGregor sem kivétel, s filmje beleesik mind az adaptációk, mind az elsőfilmek jellegzetes hibáiba, noha még így is sikerül a szélesvászonra méltó művet összehoznia.
Mámorító, zászlólengető, fekete-fehér valódi felvételek között szólal meg a Woody Allen-szerű, elemző, nosztalgiázó narrátor, aki bevezeti a főszereplő Swede Levov (McGregor) életét, amint a második világháborúból hazatérve bemutatja menyasszonyát (Jennifer Connelly) gyártulajdonos és szkeptikus zsidó apjának, majd köszönti fiatal családját a hatalmas vidéki otthonban. És itt jön az első csavar: az iskolai, ki tudja hány éves találkozón régi relikviákat vizsgáló narrátor (David Strathairn) megtudja, hogy a Svéd – ahogy szőke hajáért szólították Levovot – meghalt, s a temetésére leutazó bátyja szerint egy olyan háború miatt, amihez semmi köze nem volt. Itt kezd el érdeklődni a narrátor, „a híres író, aki utolsóként tudja meg a történetet”, hogy mi is okozhatta a halálát annak a hősként tisztelt, valamikori helyi sportlegendának, akitől mindenki oly sokra számított.
Könnyű egy adaptáció esetén engedni a kísértésnek, hogy voice-overrel indítsuk útjára a történetet, s ezzel a narrátor hangját is megmutassuk, főleg, ha olyasmit kell megfogalmazni, amire a film mint műfaj nem elég absztrakt – ráadásul adott a nagyszerű keretes szerkezet is: az iskolai találkozó, ahol tudomást szerzünk az eseményekről, majd a temetés, ahol véglegesen lezárul a történet. De a mesélő jelenléte, aki a film végéig többet nem szólal meg, ebben az esetben sokkal inkább összezavarja, félrevezeti a nézőt, s fókuszálás helyett eltereli a figyelmét, főleg azok alapján, amiket a főszereplő bátyja mond, amelyek teljes mértékben egy másfajta filmet vetítenek elénk az addigi képsorok által sugallt helyett.
A derűs felvezetés és az anekdotikus 40-es évekbéli jelenetek ugyanis életrajzszerűvé teszik a filmet, mintha Swede Levov élete és halála lenne a téma, melyet epizódszerűen követünk végig. De hirtelen egy sokkal realistább és problematikusabb, a 60-as években játszódó filmbe csöppenünk, amelybe az átvezetés a villámgyorsan felcseperedő kislány növekedése, s mégis úgy érezzük, egy teljesen más filmet nézünk: mások a kosztümök, a díszletek, a napfényes kinti helyszínek helyett sötét belsők veszik át a terepet. A téma is megváltozik: a kívülről szemlélt mérföldkő-események felsorolása helyett a hangsúly eltolódik a sokkal izgalmasabb belső vitákra, a politikai szerepvállalás, a társadalmi lázadás hatásának elemzésére.
A Svéd, ahogy a néző is, egyszer csak arra ébred, hogy az okos, a dadogáson kívül semmi különösebb problémát nem okozó kislány kamasz lett, s radikális politikai véleménye van, amelynek a tettekben való megtestesülése szétzúzza a családot. S ez az a film, amit érdemes megnézni, ami maradandó élményt okozhat, amely ma is releváns üzenetet tartogat az ideológiák veszélyesen felkavaró voltáról, de arról is, hogy, ahogy Merry fogalmaz „minden politikai. A fogmosás is politikai [tett]”, s téveszme az, hogy leélhetjük az életünket politikai állásfoglalás nélkül. Itt sikerül a színfalak mögé nézni, s betekintést nyerni abba az életbe, amely egy amerikai mítosz felszíne mögött megbújik: egyfelől a sport-hős (bármi is lenne az), gyártulajdonos, szépségkirálynő feleség, nagy ház vidéken, imádott egyetlen gyermek – s egy összezavarodott narrátor értetlenkedése, hogy mi mehetett tönkre, hol ronthatták el; másfelől Merry (Dakota Fanning) haragja, az előző generáció értékei elleni lázadás, utcai zavargások, emberi jogok kérdése, s hogy mindezek mennyire absztraktok maradnak a lányát kétségbeesve kutató középosztálybeli polgár számára.
E „második film” az, amely hű marad Roth regényéhez, s megpróbálja saját komplexitásában ábrázolni az eseményeket, s a mögöttük megbúvó érzelmeket, eszméket. A McGregor által árnyaltan ábrázolt Swede karaktere a csendes amerikai, a kissé naiv, saját életének elefántcsonttornyába zárt, csupán lányát visszaszerezni próbáló ember, aki igyekszik tisztességes maradni az embert próbáló körülmények között is. A hasonlóan főszerepet kapó Dakota Fanning jelleme viszont talány marad, a kezdeti viharos viták után hiánya épp oly érzékletes, mint előzőleg jelenléte, noha kissé elnagyoltnak tűnik, s nem elég kifejtett ahhoz, hogy értelmet nyerjen. A valamikori szépségkirálynő Jennifer Connelly által játszott karaktere nem kap elég filmvásznat ahhoz, hogy több legyen egy klisénél, noha feltételezhetjük, hogy a regény jobban kidolgozta, s hús-vér emberré alakította. Mindezek ellenére a színészek azok, s a tapasztalt stáb, amely elviszi a filmet a hátán, s megakadályozzák, hogy az egész egy magasztalt zagyvasággá váljon.
McGregor ambiciózus opusza ugyan magán viseli mind az adaptációk, mind a kezdő rendezők filmjeinek tipikus gyermekbetegségeit, mindazonáltal egy hiánypótló munka, s minden hibája ellenére fontos kiegészítő darabja a 60-as évek forrongó korszakának, melyet mintegy kaleidoszkópszerűen lehet összerakni az olyan elemző, mélyreható történelmi filmekből-sorozatokból, mint például a Mad Men, Acéllövedék (Full Metal Jacket) vagy A segítség (The Help).
