Egy világtól elzárt hely, borzasztó időjárás, gyanús emberek és egy férfi, aki a nyomozás során egyre mélyebben merül el egy szövevényes ügyben. Tényleg mindenki benne van? Vagy ismét egy bomlott elme szűrőjén keresztül látjuk a valóságot? Mindenesetre Roman Polanski szigete legalább olyan titokzatos és nyomasztó hely, mint a Martin Scorseseé.

A Szellemíró főhőse egy név nélküli figura, maga a szellem (Ewan McGregor), aki egy amerikai fennhatóságú szigetre érkezik, hogy a brit miniszterelnök, Adam Lang (Pierce Brosnan) memoárját gatyába rázza. Író elődjét nem sokkal korábban holtan találták a tengerparton, minden bizonnyal részegen belezuhant a tengerbe és megfulladt (bár arra senki nem tud választ adni, hogy mit keresett a kompon). Szóval Lang úrnak sürgősen kell egy tehetséges író-szerkesztő, aki busás fizetség fejében gyorsan nyomdakésszé szerkeszti a vaskos nyersanyagot, de a munkát nehezíti, hogy közben kipattan egy súlyos politikai botrány: a miniszterelnököt háborús bűnökkel vádolja meg a Hágai Nemzetközi Bíróság. Persze a mi szellemünk sem tétlenkedik, és jó oknyomozó riporterként elkezd kutakodni, hogy fényt derítsen néhány nyugtalanító titokra. Mondani sem kell: ahogy egyre közelebb kerül az igazsághoz, úgy kerül egyre komolyabb veszélybe az élete.

A történet leírása alapján méltán hiheti azt az olvasó, hogy itt egy sematikus politikai thrillerről van szó, és igazából nem is téved nagyot. Robert Harris azonos című írásának adaptációja valóban egy izgalmas politikai konspirációs thriller, amely sokszor Alan J. Pakula 70-es évekbeli munkáit (Klute, A Parallax-terv, Az elnök emberei) juttatja eszünkbe. Ugyanakkor politikai thrillernek nem annyira erős a Szellemíró: óvatosan építkezik (bár nem válik unalmassá), az építőkockák lassan kerülnek egymásra, és különösebb meghökkenést kiváltó fordulatok nélkül jutunk el a hőn áhított végkifejletig. A gond sokkal inkább az, hogy – többek között – Pakula paranoia-trilógiájának is sikerült megfogni valamit kora társadalmi légköréből, így filmjeiben ugyanúgy beszélt arról is, hogy a 70-es évek embere hogy veszítette el az igazságba vetett hitét, aminek következménye a teljes kiábrándulás lett. Polanski ezen az értelmezési síkon nem tud semmi újat mondani, még úgy sem, hogy új alkotásának aktuálpolitikai vetülete is van.

Szerencsére azonban a lengyel származású rendező-óriás kezei alatt nem egészen úgy működnek a történetek, ahogy más direktorok esetében: ha sikerül a Szellemíró „nyomozós” köpenye mögé lesnünk, akkor egy rendkívül izgalmas tudatfilmet találunk. Nem ez az első eset, hogy Polanski filmjének egy olyan ember a főhőse, aki egy halott személy szerepét, azonosságát veszi fel, úgy kerül a cselekmény középpontjába (lásd: Rosemary gyermeke, A lakó). Ewan McGregor karakterének nem véletlenül nincs neve, sőt, igazából sem róla, sem a múltjáról nem tudunk meg semmit, így valóban szellemként kísért az egész filmben. Amikor végre levetheti szellemmaszkját, az az a pillanat, amikor a helyére kerül az utolsó puzzle-darab is, és a film végén hősünk elárulja, hogy teljesen átlátja az esetet. Ezt követően azonban jön a film csattanója, ami egy hamisítatlan, sötét Polanski-befejezés, ami még jó darabig a befogadó retináján marad.

A Szellemíróban Polanski korábbi filmjeinek több védjegye is kísért: a mozi elején például három szereplő egyszerre néz a főhősre, akinek a szubjektív plánjából látjuk a gyanúsan gonosz embereket – vagyis a direktor máris megágyaz a később felerősödő őrületnek. Van titokzatos femme fatale is (a miniszterelnök felesége, Olivia Williams), ismét egy magányos harcos nyomoz valami nagy titok után, ahogy A kilencedik kapuban és a megoldás ebben az esetben is különálló papírlapokon hever, arra várva, hogy valaki rájöjjön, hogyan bújik meg a sorok között a félelmetes igazság.

Ami még mindenképp szót érdemel a remek zene mellett, az a film képi világa. A Szellemíróban szinte végig szakad az eső, baljós köd borítja a kopár szigetet, de a belső terek is legalább ilyen nyomasztóak, így nyugodtan összehasonlíthatjuk a munkát Polanski olyan klausztrofób alkotásaival, mint például az Iszonyat. Nem hivalkodóan, de mégis minden kockán érezni a pontos vizuális tervezést, ami páratlanul nyomja rá bélyegét a film hangulatára. Ezen kívül meglepő módon humort is sikerült csempészni ebbe a komor alkotásba, néhány jól irányzott beszólással többször is mosolyt csal a néző arcára a főhős.

A Szellemíróval Polanski elnyerte az idei Berlini Nemzetközi Filmfesztiválon a legjobb rendező díjat, így A zongoristáért kapott 2003-as Oscar után ismét komoly elismerésben részesült. A díjat nem vehette át, mivel végig házi őrizetben tengette napjait (egészen tegnapig). Ennek ellenére sikerült befejeznie a filmet, a végső vágást például börtönként szolgáló svájci villájában csinálta meg a botrányos életű rendező, aki most a saját bőrén tapasztalta, mit éltek át filmjei négy fal közé zárt szereplői. Ez az érzés vitathatatlanul nyomot hagyott a Szellemírón, ami bár nem az életmű legerősebb darabja, mégis okosan variálja a Polanski-kézjegyeket és végig leköti a nézőt.