Akinek bejött annak idején a Zack Snyder-féle 300 vizuális orgiája, joggal reménykedhetett abban, hogy A birodalom hajnalától nagyjából ugyanazt kapja. Hát nagyjából ugyanazt is kapja, csak felturbózott változatban – és épp ez a baj.
A Berlinálé és Cannes díjaival, illetve az Európai Filmakadémia elismeréseivel jutalmazott drámák után Fatih Akin Soul Kitchen című vígjátékával némileg könnyedebb stílusra váltott, jóllehet ezúttal is ragaszkodott a megszokott „multikulturális” közeg megteremtéséhez. A 2009-es Velencei Filmfesztivál zsűrijének különdíja azonban szépen bizonyítja, hogy szívmelengető komédiája nem jelent értékcsökkenést a komolyabb hangvételű filmjeihez képest.
Nemrég került a mozikba A titánok harca, amely két dimenzióban indult ugyan, de végül némi plusz nyereség reményében 3D-vé konvertálták, sokak szerint nem is túl eredményesen. A fiatalok közül kevesen tudják, de a film tulajdonképpen az 1981-es hasonló című film remake-je, amely a maga idejében szintén főképp technikai megoldásai miatt volt izgalmas: a legendás Ray Harryhausen utolsó filmje volt.
A közelmúlt görög mitológiából táplálkozó amerikai szuperprodukciói – élükön Columbus mítoszkasztráló blockbusterével (Villámtolvaj) – mára szinte teljesen kiölték a nézőből a történeti hűség iránti igényt. Az istenképek felcserélése, az ókori mítosz felülírása azonban továbbra sem lehet kifogás a következetlen dramaturgiára és a papírmasé-figurákra. Ha pedig mindehhez még a vártnál jóval gyengébb képi világ is társul, a végeredmény több, mint kiábrándító.
Chris Columbus új filmjével gyakorlatilag az általa rendezett Potter-filmek sorát folytatja. Az ezúttal választott regényciklusnak azonban nemcsak az alaptörténete nem követezetes, de a filmre adaptált változata sem tesz semmit hozzá a fantasy zsáneréhez, ráadásul kb. annyi szükségünk van még egy „középiskolások világába” ágyazott tini-fantasyre, mint az Avatar regényváltozatára.
Úgy öt perce pereg a film, amikor az egyik mellékszereplő figyelmezteti Georgiát (Nia Vardalos), hogy nem vicces, ne is próbálkozzon vele. A szerencsétlen néző ekkor ezt még valami karakterépítő elemnek tudja be, de amikor ötödször vágják a görög lány képébe ugyanazt, a néző már tudja: ez csak az alkotók tudalattijából előtörő szerves önkritika.
Egyén és intézmény, művész és egyház, fény és sötétség szembenállását dolgozza fel a magyar–görög koprodukcióban készült El Greco. Teszi mindezt azonban olyan mértékű naivitással, amely maximum az első némafilmek korában aratott volna sikert kiszámítható klisékbe oltott giccses heroizmusával.
A fiatal görög rendező, Alexis Alexiou első nagyjátékfilmje mindenképpen hatalmas teljesítmény, különösen egy kezdő filmes részéről. Bonyolult szerkezet, következetesen érvényesülő vizuális stílus és hangzásvilág, kitartóan nyomasztó hangulat. És rengeteg talán egy egyszerűnek ígérkező szerelmi drámában – amely éppen a talánok miatt lesz érdekes.
