Egyén és intézmény, művész és egyház, fény és sötétség szembenállását dolgozza fel a magyar–görög koprodukcióban készült El Greco. Teszi mindezt azonban olyan mértékű naivitással, amely maximum az első némafilmek korában aratott volna sikert kiszámítható klisékbe oltott giccses heroizmusával.
A manierista festők második nemzedékéhez tartozó Domenikos Theotokopulos – aki neve bonyolultsága miatt kapta az El Greco, „a Görög” nevet – története szolgáltatja az alapot a film primitív mitologizálásához, amely az életrajzi alapok felhasználásával kíván tökéletes lázadó hőst faragni egy szeszélyes, hiú, nagyvilági, ám kétségkívül zseniális festőből. Smaragdis filmjébe az életút hatásvadász elemeit mentette át: őseinek lemészárlását Krétán, Tizzano mesterhez fűződő kapcsolatát Velencében, a kort megbotránkoztató két – természetesen kvázi szeplőtelen – szerelmét, és legfőképpen konfrontációját a spanyol inkvizícióval. Ez a mű-alkotás ennek megfelelően inkább egy anakronizmusokat tartalmazó gondolkodásmóddal megvert, retrospektív igazságszolgáltatás és fekete-fehér vádirat az egyház egykori tévedései ellen, mintsem életrajzi dráma, korhű kosztümös film vagy mondjuk: élvezhető történelemóra.
A két órásra elnyújtott cselekmény alatt nemcsak görög barátunk szenved a művészet buktatóitól vagy a lenyűgözően gonosz papoktól, hanem a néző is bőven feszenghet, hogy hogyan tudja egy ilyen otrombán historizáló film ennyire komolyan venni magát. A fordulatos, összetett művészlét helyett klisék tömkelege uralkodik el a történeten, amelyet a patetikus és a Barátok közt színvonalával erősen vetekedő színészi játék koronáz meg (arról már nem is beszélve, hogy a borzalmas angol akcentus ezúttal semmit nem emel a film fényén, ellentétben olyan esetekkel, mint a Blöff vagy a Sukiyaki Western Django). A filmforma is inkább az olyan amerikai „történelmi” kalandsorozatokra hajaz, mint a Herkules vagy a Xéna, amelyek aprópénzre váltják a görög mitológiát, nem pedig a filmművészethez kötődő darabokra, mint amilyen példának okáért a festői szépségű Leány gyöngy fülbevalóval. A készítők bizonyára úgy gondolták, hogy az árnyalt jellemábrázolás, az összetett cselekmény, vagy ne adj isten, az élethű dialógus csupán az elvont művészfilmek stigmája, amit egy tisztességes közönségfilm készítésekor kötelező elkerülni.
Mit ad Isten, ez maximálisan sikerült is: pozitívumként talán csak Vangelis kísérőzenéjét lehetne felhozni, ha nem lenne totálisan ignorálható háttérbe szorított szerepköre miatt. Ráadásul olyan alapvető hibákat is képes elkövetni a kirakatba való érzelmeket tálaló filmkísérlet, mint a flashback-keret következetlen alkalmazása, amely mindössze a túlzásba vitt – feltehetőleg többnyire meghatónak szánt – narrációnak szolgáltat sovány létjogosultságot. Ez a narráció hivatott közvetíteni a „bonyolultabb” eseményeket, átugorva a képi történetmesélés hatalmas kihívását – kivétel ez alól a deus ex machina finálé, amikor is az igazságtalan elnyomás ellen lázadó, harcos főhősünket beidézik az inkvizíció színe elé. Ekkor ugyanis lehull a lepel a rendezői ötlettelenségről, amelynek szelleme kiszámítható, konvencionális és iskolás megoldásainak köszönhetően, az egész filmet betölti. A főinkvizítor (Juan Diego Botto) ugyanis a pokol kénköves mennyköve helyett angyalokat vizionál El Greco (Nick Ashdon) köré, és ennek hatására elmenekül saját templomából, miután bátor görögünk korát meghazudtoló módon, kb. 200 évvel későbbi, „felvilágosult” érveléssel alázta porba a mai szemmel nevetséges vádakat felhozó papokat. Hát igen, ilyen okos emberekről érdemes filmet készíteni!
Akárcsak a fikcióbeli Görög, aki az utca emberét festette meg szentként, és a profánt változtatta át szakrálissá, a film is igyekszik grandiózus himnuszt faragni egy nemzeti hőssé avanzsált, egyszerű festő életéből, hátha el tudja vele takarni azt a szemellenzős attitűdöt, a fájóan leegyszerűsített világszemléletet, amely már elkészítése előtt megölte az egész produkciót. Hiába, az El Greco millió sebből vérezve haldoklik a vásznon, melyet a film gondos munkával próbál glorifikálásba átfordítani. Micsoda irónia! A végeredmény azonban sajnos cseppet sem ironikus: egy film érzelmek nélkül, a kosztümös dráma történelem nélkül körülbelül annyit ér, mint egy nyeletlen kés él nélkül. A „felelősnek” ezért akár két órányi Miatyánk is kevés lenne penitenciaként…