A mások élete rendezője ízig-vérig művészi alkotása egy festő sorsán keresztül mond értékítéletet diktatúráról, emberi jellemekről és magáról a művészetről.
A Vágy villamosának rendezője, Elia Kazan egyszer azt mondta, hogy a zsenik tehetsége valójában csak heg a gyermekkorban szerzett sebeken, vagyis: az emberek képesek a traumáikat valami dicsőségessé formálni. A Mű szerző nélkül ezt a folyamatot mutatja be lélegzetelállítóan feszült három órás játékideje alatt.
A filmet Németország egyik kiemelkedő kortárs képzőművésze, Gerhard Richter életútja inspirálta, amely Florian Henckel von Donnersmarck rendező művészi megpróbáltatásaival keveredik. Richert a Mű szerző nélkülben Kurt Banternek hívják, s először kisgyerekként találkozunk vele a nácik hírhedt Elfajzott művészet kiállításán. A modern műveket bemutató tárlatot a nemzetiszocialista párt elrettentő példaként tette elérhetővé a nép számára, akik ezen a fórumon is megismerhették a zsidók – ezúttal a művészetre gyakorolt – káros hatását. A kis Kurt, látván a neki tetsző szobrokat és festményeket övező megvetést, rögtön meg is gondolná magát festészetet illető ambícióiban, ha nincs szeretett nagynénje, Elisabeth. Őt azonban hamarosan elmegyógyintézetbe zárják, orvosa, Seeband professzor pedig gázkamrába küldi.
Nagynénje elvesztése csak a kezdet Kurt gyermekkori traumái sorában, melyeket felnőttkorára csodálatos művészetté alakít. Ám előtte még tanulmányai során megismerkedik a kelet-német rezsim által támogatott szocialista realizmussal, melyben az egyén helyett a kommunista eszmék kerültek előtérbe. Ebben a szakaszban reflektál Donnersmarck Hollywoodban tett látogatására: A mások élete Oscar-díja után a német rendezőt felkérték a botrányosan félresikerült Az utazó (The Tourist) című film elkészítésére. Donnersmarck azonban kreatív különbségek miatt otthagyta a filmet, hogy végül mégis visszatérjen, átírja a forgatókönyvet, és megrendezze az Angelina Jolie és Johnny Depp főszereplésével készült maszlagot. Az utazóról süt, hogy Donnersmarck nem a saját vízióját alkotta meg, hanem csupán egy megrendelést teljesített. Akárcsak Kurt Banter és az ő NDK-s falfestményei.
Kurt a drezdai egyetemi évei alatt megismerkedik élete szerelmével, Ellie Seebanddal. És bár a kapcsolatot a lány apja, Seeband professzor ellenzi, mégsem tudja megakadályozni a fiatalok boldogságát, akik – csakúgy mint a való életben Gerhard Richter – a berlini fal felhúzása előtt néhány hónappal Nyugat-Németországba emigrálnak. Donnersmarck ugyanis Ellie és Kurt szerelmét gyöngyűen és idealisztikusan ábrázolja: igazi társakként élnek együtt, még Seeband professzor áskálódása ellenére is. Ez a – Kurt és Seeband közti – szembenállás adja a film fő feszültségét is, az orvos teljes antitézise a festő fiúnak: ideológiailag, társadalmi osztályok és emberség szintjén. Seeband jellemtelensége számos aspektusban megmutatkozik: azonfelül, hogy elvakult náci, hűtlen a feleséghez, az új rezsimben az életét óvó barátjához, de még a lányához is. Gyáva, mégis nagyképű és öntelt. Azonban Seebandnak is szembe kell majd néznie önmagával, s ennél nagyobb büntetést nem is kaphatna.
A velejéig romlott professzort A mások életéből ismert Sebastian Koch alakítja, míg Kurtot Tom Schilling. Bár mindkét színész remekel a szerepében, a legfelejthetetlenebb alakítást mégis az a Saskia Rosendahl nyújtja, aki Kurt mentális problémákkal küzdő nagynénjét, Elisabethet játssza. A hangulatváltozásokat, az őrületet lebilincselően, a naivitást és kedvességet pedig elragadó bájjal alakítja, utóbbit pedig tökéletesen ragadja meg az Elisabethre nemcsak névleg hasonlító Ellie (Paula Beer) is.
Ellie és Kurt az NSZK-ban Düsseldorf városában telepednek le, ahol a fiú jelentkezik a város képzőművészeti egyetemére. Itt ragadja meg az alkalmat Donnersmarck, hogy a nyugat-európai modernizmusnak állítson görbe tükröt az absztrakt festményektől a különböző konstruktivista installációkig: az iskola minden termében egy-egy diákot látunk alkotás közben. Ezekbe az irányzatokba Kurt is belekóstol, a film végére azonban megtalálja a saját – és Richter – hangját: fényképekről készít elmosódott festményeket. Az elmosódással emeli a kép fontos, és tünteti el a nem fontos részleteit. Az újságokból, könyvekből és személyes fotókból készített lenyomattal Kurt elkészíti a szerző nélküli művet, amely a film címe is egyben. Így születik meg a tudatos és tudatalatti gyermekkori traumákból az a mestermű, amely tökéletesen illik Elia Kazan elméletébe. A Mű szerző nélkül azonban nem csak a művészet felemelően megrajzolt körképe: társadalomkritika a diktatúrákról és a kapitalizmusról, reflektálás a mindenkori művészi érvényesülésre, illetve személyes drámák mesteri bemutatása. A komoly témákat Donnersmarck jól időzített könnyed, humoros jelenetekkel oldja fel, s Caleb Deschanel képei teszik festőivé a filmet.
Donnersmarck tehát szerencsére visszatért az útra, melyen A mások életével indult el: feszült, intelligens és kifejezetten emelkedett hangulatú filmjével a német rendező ismét rátalált a hangjára, éppen úgy, mint Kurt. A németek a Mű szerző nélkült nevezik az Oscar-díj legjobb külföldi film kategóriájára, így Nemes Jeles László Napszálltája igencsak erős ellenfélre talált Donnersmarck alkotásában.
