Remake-ről jót vagy semmit – ha ezt megszívlelném, egy üres lap is elég lenne Az utazó jellemzéséhez. Hiszen minek elkedvetleníteni a jóhiszemű nagyérdeműt, ha már úgyis hagyta magát elkábítani a fényes csillagok, a bámulatos cselszövések és mesés helyszínek által? Ha viszont még nem, akkor íme az elrettentő valóság.
Egy gyönyörű(?) asszony elcsábít egy szegény kis matektanárt, aki távolról hasonlít a szeretőjére (akit viszont a nemzetközi titkosszolgálat és az orosz maffia által egyaránt keres), csak azért, hogy ez utóbbiról levegye a rivaldafényt. Izgalmasnak hangzik? Nem volt az. Angelina Jolie sokkal meggyőzőbb a vasárnapi színes mellékletek címlapjain, mint egy Grace Kelly-féle hűvös eleganciát igénylő, okos, de szerelmes asszony megformálásában, ráadásul még a frizurája is kiábrándító. Johnny Depp, az átlagos amerikai turista pedig félálomban is végig tudta volna játszani a ráosztott, egyáltalán semmi jellegzetességet nem igénylő szerepet – és néha úgy tűnik, ezt is tette.
Valahogy nem hisszük el nekik, hogy nem ismerik egymást. Ha a nemzetközi hírszerzés nem is, de a hollywoodi színészmenedzserek megtették a magukét: két sztárt látunk a szélesvásznon, semmi többet, olyannyira, hogy szinte azért izgulunk, hátha bekapcsolva marad a kamera az „ennyi volt” felkiáltás után, és elkapjuk őket, amint a producert pletykálják, vagy egy távoli kis csendes-óceáni sziget magánrezidenciává alakításának költségeit. Mindenképp érdekesebb perspektíva, mint amiatt rágni le a frissen festett körmeinket (bocs, srácok), hogy Depp leesik-e a Canal Grande partján emelkedő palazzók cserepeiről, vagy a bérgyilkosok lövik le hamarabb. Hiszen nem is olyan meredekek, plusz, a főnök megmondta, élve kell elfogni. S akkor meg minek a parázás? Sőt, minek az egész jelenet?
Az utazóban felismerhetetlen, hogy Florian Henckel von Donnersmarck rendezte, aki az utóbbi évtized egyik legzseniálisabb filmje, A mások élete megalkotásával jövő generációk filmes vizsgaanyagába is beírta a nevét, nem beszélve a halomra gyűjtött díjakról, amelyek alapján érthetetlen, miért vállalt el egy ilyen másodkezi munkát. Bár lehet, hogy ígéretesebbnek indult szinopszis formájában, egy jó adag izgalmas névvel megtűzdelve. A Közönséges bűnözők írójától is ihletettebb művet vártunk volna, még ha a kiszámíthatóságot nem is róhatjuk fel neki: nem azért, mert nincs, hanem mert megbocsájtunk neki az egónk legyezéséért cserébe: kezeket fel, hányan jöttek rá az utolsó közelharc előtt, hogy kin is fog csattanni a legvégső pofon.
Hát persze hogy a nézőn, aki tátott szájjal figyeli Jolie asszony kendőzött bájait, hallgatja, amint Depp kínos arccal mondja fel a szövegkönyvet (talán a minőség miatt feszeng?), és próbálja az ásítást meglepetéssé alakítani. A két színészcsillag ugyanis jelen esetben csak füstölgő meteor, találkozásukkor pedig nem látványos tűzijáték, hanem csak fullasztó hamu keletkezik, a varázslatos Párizs meg a nemes Velence tágas tereiből pedig nem látni épp annyit, hogy kiadja a jegy felét.
Az utazó csupán egy Anthony Zimmer nevű francia thrillert ismer el a film alapjának, pedig a történet nagyban rájátszik több Hitchcock-filmre is. A vonatos ismerkedés veszélyes voltát az Idegenek a vonaton már '51-ben is behatóan ábrázolta, míg a tetőn való menekülés (Szédülés, Fogjunk tolvajt) pizsamás változata akár ironikus is lehetne. Kár, hogy a következő jelenet megsemmisíti nagyszerű elvárásainkat, amikor ugyanis az esetlen turista belöki a vízbe a várakozó rendőrt, a posztmodern pastiche elvarratlan szálait olyannyira széttépve, hogy hajlandóbbak leszünk esetlegességet feltételezni, mint tudatos, teremtő átdolgozást.
Ha a lagúnák városa helyett a Riviérával is megelégszünk, inkább kölcsönözzük ki a Fogjunk tolvajt (To Catch A Thief, 1955), és nézzük végig élvezettel, ahogy a szuszpansz nagymestere egyre szorosabbra húzza a hurkot a megtért bűnöző Cary Grant és az arisztokratikus újgazdag Grace Kelly között. Jobban járunk.