Az időskor a megszokott nehézségek mellett még egy jó adag rettegéssel is jár Natalie Erika James debütfilmjében.
A 2010-es évektől egyre több olyan horror készül, amely hangsúlyosan épít az atmoszférára és amelynek valamilyen allegória áll a középpontjában. Ezek a filmek rendszerint kerülik az olcsó és hatásvadász ijesztgetéseket, de az értelmetlen fordulatokat is. Az ausztrál Relic egyértelműen az előbbi kategóriába sorolható és bátran oda lehet illeszteni A boszorkány (The Witch, Robert Eggers, 2015), A Babadook (Jennifer Kent, 2014) vagy éppen az Örökség (Hereditary, Ari Aster, 2018) mellé. A Relic Natalie Erika James első nagyjátékfilmje, amely a felsoroltakhoz képest egyerelőre kevesebb visszhangot kapott, ettől függetlenül filmre, illetve a rendezőre ezentúl érdemes odafigyelni.
A történet szerint Kay (Emily Mortimer) édesanyja, Edna (Robyn Nevin) eltűnik. Ezért a nő a lányával, Sammel (Bella Heathcote) az anyja házába költözik, hogy segítsék a nyomozást. Edna pár nap után furcsa sérülésekkel kerül elő, amiről azonban nem akar beszélni. A Relic gyakorlatilag egy helyszínen játszódik, szinte nem is mozdul ki a cselekmény Edna házából. Natalie Erika James jól használja ki a kamaradráma lehetőségeit, rendkívül feszült atmoszférát épít fel, ezt erősíti az aláfestő zene szinte teljes hiánya, illetve hogy hétköznapi zajok, zörejek uralják a filmet. A rendező ezáltal a néző számára jól átélhetővé teszi a kialakult helyzetet, hiszen mindennapi dolgok válnak ijesztővé (például a mosógép zaklatott hangja). A Relic lassú sodrású, inkább a zsigerekre szeretne hatni: a cselekmény első felében lényegében nem történik semmi érdemleges, viszont a hátborzongató atmoszféra, valamint az ügyesen adagolt rejtélyek és furcsaságok miatt nem válik unalmassá.
Ehhez tartozik az is, hogy a filmben jól artikulálhatóan megjelennek a kísértetházas filmek elemei. A rendező azonban csak felveti azokat: nem csap le a lehetőségre, hogy megijesszen, helyette ügyesen belesimítja a lélektani horror közegébe ezeket a paneleket. Ezt erősítik azok az izgalmas beállítások, ahol a néző lehet, hogy észre sem veszi azt, amitől félnie kellene. Egyébiránt a rendező jó érzékkel, minden hatásvadászatot elkerülve adagolja a baljós jeleket, vizuálisan és a sztori szintjén egyaránt.
A Relic azonban főleg szimbolizmusa és a benne foglalt allegória miatt csatlakozik a szerzőibb horrorfilmek közé. Az alkotásban hangsúlyosan van jelen a halál, az elmúlás és az elhagyatottság tematikája. A befejezésnél ez különösen kreatívan jelenik meg: furcsa, horrorfilmhez képest szokatlanabb érzések is belevegyülhetnek. Feltűnik a részvét, a hála és az elengedés gondolata, amely végtelenül szomorúvá teszi az amúgy igencsak bizarrnak mondható zárlatot. Natalie Erika James szimbolikája hatásosan jeleníti meg az időskori demenciát és magányt, eközben képes felvillantani a generációs konfliktus, valamint az idősekkel való bánásmód problematikáját is.
Ehhez szükséges volt a három generációt remekül megformáló színésznőkre is. Emily Mortimer szépen mutatja meg Kay anyjához való ambivalens viszonyát. Jól átérezhetően adja elő a karakter kezdeti távolságtartását, majd édesanyjáért való egyre erősebb aggódását. Mellette érdemes kiemelni a lányát játszó Bella Heathcote alakítását, aki nem a sokszor elpuffogtatott fiatal karaktert hozza: figurája megértéssel fordul mindkét generációhoz, ráadásul a színésznő mindezt hitelesen adja elő. A harmadik, a legidősebb generációt képviselő nagymama szerepében Robyn Nevin pedig egyszerre tud kedvesen és szánalomra méltóan viselkedni, illetve vérfagyasztó is lenni.
Összességében elmondható a Relicről, hogy egy jól működő lélektani horrorfilm, miközben bátor szerzői vízióval és mélységgel is rendelkező alkotás. Valahogyan így kell kinéznie ma egy horror zsánerében készült alkotásnak.
