Úgy látszik, a filmek stílusa menthetetlenül hasonul a főhős tevékenységéhez: a közéleti személyiségeket, politikusokat középpontba állító biopic-ek stílusjátékok helyett a tárgyilagossághoz és dokumentarista hangvételhez vonzódnak. Gus Van Sant kísérletező kedvű alkotások után (Gerry, Elefánt, Az utolsó napok) egy életrajzi filmmel próbál beférkőzni az akadémia kegyeibe.

A mainstream filmgyártás csak ritkán lankadó vonzalma a valós történelmi személyiségek életét vagy annak részleteit hitelesen elbeszélő úgynevezett biopic (biographical picture) alműfajhoz tulajdonképpen érthető. A rendkívüli személyiségű, a tömegek által már alapból ismert nagy formátumú különc, művész, politikus, milliomos, forradalmár, jogvédő valódi életének mozgóképes feltárása kiváló alkalmat biztosít egy sztárszínész felejthetetlen alakítására; a több évtizedet felölelő rögös életút megjelenítése és egységes történetbe rendezése izgalmas látványvilág megrajzolására és pontos kutatómunkára épülő, profi forgatókönyvírói munkára teremt lehetőséget. A hasonlóan nagy formátumú sztárrendező pedig a választott híresség körüli mítoszvilágot meglovagolva leránthatja a leplet a személyes motivációkról, a magánéleti vonatkozásokról és a gyermekkori traumákról, aminek kapcsán természetesen óhatatlanul főhőse mellé rendelődik. Ráadásul a világsikerű regények adaptációihoz hasonlóan, a marketingstratégián sem kell túlságosan sokat gondolkozni.

A biopic műfaji szabályait betartva meglehetősen kis kockázattal lehet hatalmas művészi sikert és hasonlóan nagy nézőszámot elérni. A gyakran alkalmazott flasback-szerkezetnek köszönhetően a drámai végkifejlet tudatában az események sorsszerűen rendeződnek el, garantálva a multiplex-katarzist: a biopic-nézőnek megadatik az a kéjes öröm, hogy miközben a film után megrendülve dicséri a hihetetlenül fordulatos életút és a zseni személyiségének hiteles bemutatását, valójában biztos távolból szemlélheti az uralkodó értékrendet nem ritkán kikezdő rendkívüliséget.

Noha az alműfaj sablonrendszere viszonylag szűk készlettel dolgozik, az utóbbi évek biopic-áradata kitermelt igazán izgalmas megoldásokat is, gondoljunk csak a Todd Haynes által rendezett I'm not there – Bob Dylan életeinek sajátosan multiplikált főszereplőjére. Igaz, a zenészek, művészek élettörténet feldolgozó filmek valószínűleg jobban viselik, sőt, kikényszerítik a filmes stílusjátékokat: a történetszövésbe ágyazott diegetikus zeneszámok, vagy egyéb műalkotások bemutatása oldja az elbeszélés és a konvencionális forma szigorát, néha lehetőséget adva arra, hogy a film saját formai eszközeivel próbálja meg érzékeltetni hatásukat.

A melegek jogaiért küzdő politikus, Harvey Milk életét feldolgozó Gus Van Sant-film esetében merőben más a helyzet. Úgy látszik, a filmek stílusa menthetetlenül hasonul a főhős tevékenységének jellegéhez: a közéleti személyiségeket, politikusokat középpontba állító biopic-ek stílusjátékok helyett a tárgyilagossághoz és dokumentarista hangvételhez vonzódnak. Ha kissé meglepő is, egyáltalán nem véletlen, hogy a szerzőközpontú filmművészet rajongójaként számon tartott Gus Van Sant kísérletező kedvű alkotások után (Gerry, Elefánt, Utolsó napok) éppen egy ilyen életrajzi filmmel szeretett volna beférkőzni a konvencionális hollywoodi stílust preferáló akadémia kegyeibe.

A melegségét nyíltan vállaló főhős túláradó vidámságát a rendező precíz történetmeséléssel ellenpontozza. A Milk története 8 évet ölel fel, és mindvégig a politikai tevékenységre és a mozgalom bemutatására koncentrál: Harvey Milk a San Francisco-i Castro-negyedbe költözése után igen gyorsan a helyi homoszexuális közösség vezéregyéniségévé válik, majd többszöri sikertelen próbálkozást követően 1977-ben a városi tanács tagjává választják. Nem sokkal később, egyik politikai riválisa a tanács épületében végez vele.

A tárgyilagosságot a forgatókönyv szerkezetén túl a rengeteg archív felvétel is táplálja. A Milk vállaltan támaszkodik az 1984-ben Oscar-díjjal jutalmazott The Times of Harvey Milk című dokumentumfilmre, tőle kölcsönzi a film nyitányául szolgáló hatásos jelenetszerkesztési módot, melyben egymás mellé kerül egy meleg bárban történő rendőrségi rajtaütésről készült dokumentáció és a Harvey Milk meggyilkolását hivatalosan bejelentő híradófelvétel. Gus Van Sant filmjének hitelét és publicisztikai jellegét pontosan ezek a dokumentum-felvételek adják. De a film fikciós jelenetei is felveszik a hetvenes évek filmjeire jellemző stílust és képalkotási technikákat: a leselkedő-imbolygó kézikamera és a hosszú zoomolások használatának következtében a sok archív – néha álarchív – anyag beépül a filmszövetbe.

Ezen kívül azonban Gus Van Sant nem filmes megoldásokkal kívánja emlékezetessé tenni filmjét: a publicisztikai indíttatás annyira és olyan gyakran utal ki a filmből, mintha az egész koncepciónak ez lenne az alapja. A Milk saját aktuálpolitikai kontextusában szeretne érvényes állítást tenni: időzítése nyilvánvalóan nem független az amerikai elnökválasztástól. A Village Voice kritikusa a novemberi bemutatót követően meg is jegyezte, hogy a Milk az első nyíltan Obama-párti film. Tovább erősíti a film politikai színezetét, hogy a premier nagyjából egybeesett az azonos neműek házassághoz való jogának korlátozására tett javaslat, a Proposition 8 kaliforniai népszavazáson történt elfogadásával, valamint a javaslatot övező vitákkal és tüntetésekkel. Ráadásul Harvey Milk politikai tevékenységének egyik legemlékezetesebb pillanata történetesen a homoszexuális tanárok és az őket támogató kollégáik felfüggesztésére tett javaslat, a Proposition 6 elleni kérlelhetetlen kiállása, aminek tagadhatatlan szerepe volt a javaslat elutasításában.

Gus van Sant filmje elvileg egyszerre nyerne különös jelentőséget az aktuális politikai-társadalmi kontextusban, és állna meg egyszerű, hagyományos vonalvezetésű, drámai életrajzi filmként önmagában, elsősorban a dokumentarista stílus és a főszereplő által megtestesített humanizmus által. Azonban aktuálpolitikai töltet nélkül a Milk egy szimpatikus visszafogottsággal elbeszélt futószalag-biopicnek tűnik, amely garantálja ugyan a rendkívüli személyiség élettörténetének láttán a pillanatnyi megrendülést, de mellőz minden egyéb rendkívüliséget.