Tanulmány | Festőportrék a nagyvásznon

„A nagy művészek békétlen lelkek” – írta Louis Vincent francia szociológus és antropológus Vincent van Gogh életével kapcsolatban. Alkoholizmus, mentális betegségek, kábítószer, önpusztítás, nemegyszer mások tönkretétele, ugyanakkor a teremtő képzelet és alkotás dichotómiája jellemzik életüket. Megannyi színes, kiszínezett vagy éppen a képzelet szülte, de mindenképp a nagyvászonra kívánkozó történet.

Magánélet a nagyvásznon

A magyar származású Alexander Korda, azaz Korda Sándor elsőként irányította rá a figyelmet a híres uralkodók, történelmi vagy mitológiai alakok magánéletére (pl. Szép Heléna szerelmei / The Private Life of Helen of Troy, 1927 vagy a VIII. Henrik magánélete / The Private Life of Henry VIII, 1933). A magánélet-filmek sikerreceptjét folytatva készítette el Korda 1936-ban Rembrandt című filmjét a VIII. Henrik magánéletében már jelentős sikert aratott Charles Laughtonnak a főszereplésével. Bár a Rembrandt elsősorban a kritikusok elismerését vívta ki, megmutatta, hogy a festők (magán)élete vagy éppen egy-egy műnek a keletkezéstörténete is remek forgatókönyvet kínál. Az ismert és megbecsült Rembrandt (1606–1669) életének különösen érdekes epizódja az Éjjeli őrjáratnak köszönhető kegyvesztése. 2007-ben az Éjjeli őrjárat (Nightwatching) című filmben Peter Greenaway is ezt dolgozta fel Martin Freemannel a főszerepben, méghozzá úgy, mintha Rembrandt festményeinek tereiben látnánk a szereplőket. Greenaway a legnagyobb holland festő színeit és kompozícióit varázsolta a vászonra, különösen odafigyelve a sötét tónusokban helyenként felbukkanó fények használatára. 2008-ban Greenaway egy dokumentumfilm, a Rembrandt’s J’Accuse…! erejéig visszatért az Éjjeli őrjárat körül kialakult botrányhoz és rejtélyhez. A filmben mind a 34, az Éjjeli őrjáratban megfestett karakter megszólal, és kibontakozik mindaz a titok és intrika, ami a híres festményt övezte. A Rembrandt’s J’Accuse…! megelevenedő eseményeiben a 2007-es Éjjeli őrjárat színészei térnek vissza.

Peter Greenaway: Rembrandt’s J’Accuse…!

A klasszikusok: pátosz és monumentalitás

Carol Reed 1965-ös filmje, az Agónia és extázis (The Agony and The Ecstasy) Irving Stone azonos című életrajzi regényének filmváltozata, amely ezúttal Michelangelo Buonarroti (1475–1564) és megbízója, II. Gyula pápa (Rex Harris) csatározásait és a Sixtus-kápolna freskójának születését mutatja be. II. Gyula pápa 1508-ban bízta meg Michelangelót (Charlton Heston), hogy fesse meg a Sixtus-kápolna freskóit. Négy év művészi agóniája és extázisa elevenedik meg Reed klasszikusában, melyet folyamatos hadakozás jellemzett a pápával, a Michelangelo által felfogadott majd kirúgott segédekkel és nem utolsósorban a művésznek önmagával. Reed alkotása Michelangelo művéhez mérten monumentális és pátosszal teli. Egy évvel később készült el a hányattatott sorsú, többször újravágott, végleges hosszát csak pár évvel később elnyerő, de azóta is a filmművészet legkiemelkedőbb és legidőtálóbb alkotásai közé tartozó Andrej Rubljov. Tarkovszkij rendezése az 1968-ban az orosz ortodox egyház által szentté avatott 15. századi ikonfestőről lazán kötődő epizódokra tagolt biográfia, amelynek minden egyes kompozíciója felér egy festménnyel, és legalább olyan korszakalkotó mű, amilyen az orosz ikonfestészetet alapjaiban megreformáló Rubljov ikonjai voltak. Mivel Rubljov életéből még pontos születési és halálozási dátuma sem maradt fenn, a forgatókönyvíró, Andrej Koncsalovszkij igencsak szabad kezet kapott. Az Andrej Rubljov forgatása körül Tarkovszkij és a Moszfilm között hosszúra nyúló, komoly viszály alakult ki, ami legalább annyira megviselte Tarkovszkijt, amennyire Rembrandtot az Éjjeli őrjárat meg nem értettsége. Tarkovszkijjal nagyjából egy időben, 1969-ben egy másik orosz filmrendező is festőportré elkészítésére szánta magát:Giorgiy Shengelayaa grúz naiv festőről, Niko Piroszmaniról (1862–1918) forgatott Pirosmani címen, amelynek sikere és ismertsége messze elmaradt Tarkovszkij remekművétől.

Andrej Tarkovszkij: Andrej Rubljov

Pusztítás és önpusztítás

Amilyen keveset lehet tudni az ikonfestő Rubljov életéről, annál több történet kereng Caravaggióról (1571–1610), akit korának hírhedt bajkeverőjeként tartottak számon. Caravaggio féktelen ivászatok és utcai verekedések rendszeres résztvevője volt, és a korabeli elbeszélések alapján még gyilkosság is száradt a lelkén, bár ez utóbbi más források szerint csak szerencsétlen baleset volt. A brit queer cinema atyjaként számon tartott Derek Jarman 1986-ban vitte vászonra a botrányhős Caravaggio életét. A Caravaggio az olasz művész festményeit idéző színek, fények és az általuk teremtett plaszticitás érdekében teljes egészében zárt térben forgott, és az idős Caravaggio (Nigel Terry) visszatekintésével indul. A film a fiatal Caravaggiót (Dexter Fletcher) a tehetős patrónusa által molesztált, excentrikus, a férfiakat és nőket egyaránt kedvelő duhaj művészként ábrázolja, és különös figyelmet fordít a Caravaggio és modelljei: az utcai verekedésekből élő Ranuccio (Sean Bean) és barátnője (Tilda Swinton) között kialakult szerelmi háromszögre. Caravaggio élete, elsősorban botrányai egy olasz tévéfilmet is ihlettek Angelo Longoni rendezésében Caravaggio címmel 2007-ben.

Angelo Longoni: Caravaggio

Vincent van Gogh (1853–1890) életét az azt övező tragédiák és meg nem értettség, valamint az öncsonkításig fokozódó elmebaj teszi érdekessé a filmkészítők számára. 1956-ban készült az első, igazi nagykiállítású hollywoodi feldolgozás a holland posztimpresszionista életéről Kirk Douglas főszereplésével, melynek címe: A nap szerelmese (Lust for Life, rendező: Vincente Minelli). Legutóbb pedig Dorota Kobiela és Hugh Welchman készített egy a maga nemében teljesen egyedülálló animációs filmet van Gogh életének utolsó időszakáról, Loving Vincent címen. ALoving Vincentet kiemeli a szokványos életrajzi filmek sorából, hogy mind a 65 000 képe Van Gogh ecsetvonásait utánzó, az animációs technikának köszönhetően életre keltett, vászonra festett olajfestmény. A film több mint száz festője évekig tanulta a technikát, és négy esztendőbe telt megfesteniük van Gogh életének utolsó napjait úgy, mintha azt maga a tragikus sorsú festő vitte volna vászonra. A festő életének története leginkább testvérével, Theóval váltott leveleiből (kb. 650 maradt fenn) ismerhető. Kettejük kapcsolatát örökítette meg Robert Altman 1990-ben Vincent és Theó címen Tim Roth és Paul Rhys főszereplésével, 1991-ben pedig Maurice Pialat a Van Gogh című filmjében.

Az olasz modernista, Amedeo Modigliani (1884–1920) életének az alkoholizmus, a szegénység és két nő iránti vonzalmában őrlődő utolsó évét is megörökítették a filmvásznon, először 1958-ban a Montparnasse 19 (r. Jacques Becker) című filmben. A Montparnasse 19-et Max Ophüls kezdte el forgatni, de a munkálatok közben bekövetkezett halála miatt nem tudta befejezni, így végül Jacques Beckernek adta át a rendezést, akinek ez lett az utolsó előtti filmje 1960-ban bekövetkezett halála előtt. Beckert alig pár hónappal azután érte a halál, hogy 1959-ben elhunyt a Modiglianit alakító Gérard Philipe is. A francia lírai realizmus jegyeit mutató Montparnasse 19 elsősorbana melodrámára és az atmoszférateremtésre teszi a hangsúlyt, azáltal hogy a fiatal Jeanne Hébuterne (Anouk Aimée) és a Modiglianinál pár évvel idősebb Beatrice Hastings (Lilli Palmer) között kialakuló szerelmi háromszöget, a szegénységet, a kétségbeesést és betegség szülte nyomort állítja középpontba, amihez a fekete-fehérben ábrázolt sötét, ködös párizsi utcák adják a hátteret. Az amerikai–francia–német–olasz koprodukcióban készült 2004-es életrajzi film, a Mick Davis által rendezett Modigliani Andy Garcíával a címszerepben szintén a festő életének legutolsó időszakát ábrázolja, és úgyszintén feltűnik benne Beatrice Hastings (Susie Amy), mégis elsősorban Modiglianinak Jeanne Hébuterne-hez (Elsa Zylberstein) fűződő viszonyát és a gyermekük visszaszerzéséért folytatott reménytelen küzdelmét mutatja be. Utóbbinak a kulcsa lehetne az a művészeti verseny, ahová ő és legnagyobb vetélytársa, Pablo Picasso (Omid Djalili) együtt neveznek be, és amelyet aztán Modigliani nyer meg Jeanne-ról festett portréjával, de a győzelemnek az öröme már nem adatik meg neki.

Mick Davis: Modigliani

A Modiglianiban Pablo Picasso (1881–1973) még inkább mellékszereplő, de született több, a híres kubistát középpontba állító alkotás is. A legismertebb természetesen a Picasso kalandjai (Picassos äventyr, r. Tage Danielsson, 1978), a legkülönlegesebb vállalkozás viszont kétségtelenül az 1956-os Henri-George Clouzot által rendezett Picasso rejtélye (Le mystère Picasso), melyben maga a híres festő látható és hallható, miközben valós időben elkészül a műve. A 20. század legismertebb festőjének magánéletét legalább annyi érdeklődés kísérte, mint munkásságát. 1996-ban született meg a Túlélni Picassót (Surviving Picasso) James Ivory rendezésében, aki állandó producerével, Ismail Merchanttel és forgatókönyvírójával, Ruth Prawer Jhabvalával adaptálta Arianna Stassinopoulos Huffingtonnak, a The Huffington Post társalapítójának és főszerkesztőjének Picasso magánéletét feltáró könyvét: a Picasso: Creator and Destroyer-t. Ivory filmje igyekszik feltárni Picasso (Anthony Hopkins) viharos magánéletét, különösen a nála 40 évvel fiatalabb Françoise Gilothoz (Natascha McElhone) fűződő viszonyát. Gilot volt az egyetlen olyan nő a művész életében, aki vette a bátorságot, és két gyerekével együtt elhagyta az őt többször megcsaló, lelkileg és fizikailag is bántalmazó férfit. A film nemcsak az alapanyagának tekinthető írás miatt összpontosít elsősorban Picasso magánéletére, hanem azért is, mert az alkotóknak nem sikerült megegyezniük a festmények használatáról, így az itt látható Picasso-képek kevésbé ismert, elsősorban magánkézben lévő alkotások, a Guernica pedig olyan szögből látható, hogy szinte alig kivehető.

James Ivory: Surviving Picasso

A 20. század másik meghatározó festőjének, az amerikai absztrakt-expresszionista Jackson Pollocknak (1912–1956) elsősorban az ital iránti olthatatlan vágya határozta meg az életét, és persze ő sem tudott ellenállni a gyöngédebb nem csábításának. A Pollock (2000), ahogy azt már annyiszor láthattuk, az alkotás és a(z ön)pusztítás története címszerepben Ed Harrisszel, aki ezúttal a rendező szerepét is magára vállalta. Julian Schnabel A graffiti királya (The King of Graffiti, 1996) című filmje is hasonlóképp sikeres, de önpusztító művészről, Jean-Michel Basquiatról (1960–1988) szól, ám itt már a 20. század végi, New York-i popkultúra elevenedik meg annak leghíresebb figuráival, mint például Andy Warhol (David Bowie). Az 1980-as évek elején játszódó történetben Basquiat (Jeffrey Wright) már ismert és elismert művész, akinek az életét egyre inkább beárnyékolja drogfüggősége. Basquiat megreformálta a művészetet, szöveget rendelt a kép mellé és általa lett a graffiti, az utcákon a törvény által üldözött firkaművészet a múzeumok és gyűjtők által kanonizált műalkotás és képzőművészeti diskurzusok tárgya. Madonna is a barátai közé tartozott, Blondie egyik klipjében DJ-t alakított, több ezer dolláros designercuccokat viselt, és elmondhatta magáról, hogy ő volt az első színesbőrű képzőművész, akit a keblére ölelt a sztárvilág, a művészelit és a műértő és műpártoló közönség, mindezt azonban felülírta a heroinfüggősége, ami végül tragikusan korai halálát okozta. Julian Schnabel filmje az amerikai függetlenfilmek hírnevét öregbítve híven rekonstruálja a 80-as évek New Yorkjának atmoszféráját és a színesbőrű utcai művészt körülvevő közeget. Korai halála, mint oly sok művész esetében, csak fokozta Basquiat népszerűségét, akit ma a legnagyobb sztárok gyűjtenek, pár hónapja pedig a Sotheby’s aukcióján rekord 110,5 millió dollárért kelt el egy műve. Ez a legnagyobb összeg, amit valaha amerikai művész alkotásáért fizettek.

Julian Schnabel: The King of Graffiti

A Túlélni Picassót, a Pollock, de valamennyire A graffiti királya is a konvencióktól eltérő élet tradicionális filmes ábrázolását példázza. A norvég expresszionista Edvard Munch (1863–1944) életéről készült háromórás film azonban merőben eltér a szokványos életrajzi művektől. Peter Watkins rendező Edvard Munch (1974) címet viselő, eredetileg televíziós minisorozatnak szánt, később a tengerentúli mozikban is bemutatott filmje sok tekintetben szakít a hagyományokkal, és egy áldokumentumfilmes formát választ. Watkins Munch-filmje cinema verité stílusban forgatott „dokudráma”, többnyire eredeti helyszíneken, amatőr szereplőkkel felvéve, a kamerába mondott szövegek többsége rögtönzött, a dialógusok túlnyomó többsége pedig Munch (Geir Westby) eredeti naplórészleteiből állt össze.

A kosztümös életrajzi filmtől a cinema veritéig, a románctól a bűntényig

Jóval hagyományosabb megközelítésű Mike Leigh 2014-ben készült Mr. Turner című filmje. Az angol romantikus festőről, William Turnerről (1775–1851) Timothy Spall főszereplésével készült kosztümös alkotás leginkább azért tekinthető rendhagyónak, mert meglehetősen kilóg a rendszerint kortárs karaktertanulmányokat készítő Mike Leigh életművéből.

Az osztrák szecessziós festő, Gustav Klimt (1862–1918) életéről szóló, 2006-ban készített alkotás, a John Malkovich-csal a főszerepben forgatott Klimt aligha forradalmasította a festőkről készült életrajzi filmeket, sokkal érdekesebbnek bizonyult azonban a Klimt egyik festménye körül kialakult per története, amelyet Simon Curtis vitt vászonra Hölgy aranyban (Woman in Gold) címmel. Curtis 2015-ben Helen Mirrennel a főszerepben filmesítette meg Maria Altmann történetét, aki közel egy évtizedig pereskedett azért, hogy visszakaphassa a nácik által eltulajdonított Klimt-képet, a Portrait of Adele Bloch-Bauer I-et, amely Maria (Helen Mirren) nagynénjét ábrázolta, és a II. világháború előtt a családjuk tulajdonát képezte.

Raoul Ruiz: Klimt

A festmény köré szőtt fiktív románc ékes példája Peter Webber Leány gyöngy fülbevalóval (Girl with a Pearl Earring) című filmje. Jan Vermeer van Deft (1632–1675) azonos című festménye és az annak keletkezéséről rendelkezésünkre álló csekély információ inspirálta 1999-ben Tracy Chevalier Leány gyöngy fülbevalóval című regényét, melyből azóta színdarab (2008) és filmváltozat (2003) is készült. Utóbbiban Colin Firth látható a 17. századi festő, Johannes Vermeer szerepében, aki a nála szolgáló cselédlánnyal, Griettel (Scarlett Johansson) osztja meg legszívesebben gondolatait a festészetről és a színekről. A festő tizenkétéves lánya féltékenyen szemléli a meghitt viszonyt, és végképp betelik nála a pohár, amikor Griet a kislány anyjának gyöngyfülbevalójában áll modellt a festőnek. A romantikus húrokat pengető, finoman érzéki, elsősorban Firth és Johansson szexepiljére építő Leány gyöngy fülbevalóval című filmnél jóval explicitebb módon ábrázolja John Maybury az Ördögi szerelemben (Love is the Devil: Study for a Portrait of Francis Bacon, 1998) Francis Bacon (Derek Jacobi) és a piti bűnöző, George Dyer (Daniel Craig) harmonikusnak és visszafogottnak aligha mondható kapcsolatát. 1998-ban már nem számított egyedinek két férfi testi szerelmének ábrázolása a filmvásznon, az Ördögi szerelem merészsége sokkal inkább abban mutatkozott meg, hogy alacsony költségvetése miatt az egyébként videoklip-rendezőként (pl. Sinéad O’Connor: Nothing Compares 2U) indult Maybury videóra forgatta, ami megnehezítette a film fesztiválkörútját és terjesztését.

Peter Webber: Girl with a Pearl Earring

Az önpusztítás helyett az emberfeletti küzdelem és alkotni vágyás áll Jim Sheridan A bal lábam (My Left Foot, 1989) című filmjének középpontjában. A súlyos izomsorvadásos bénulásban szenvedő festő, Christy Brown (1932–1981) saját, azonos című önéletrajzi írását Shane Connaughton és Jim Sheridan írták filmre. Brown megformálásáért Daniel Day-Lewis Oscar-díjat kapott, pedig Sheridan először el sem tudta képzelni ezt a jóképű, arisztokratikus színészt a szerepre, de Daniel Day-Lewis nem tágított, amíg nem mutathatta meg, hogy mire is képes.

Festőnők küzdelmei és szerelmei

A festőnőkről szóló filmek külön alfejezetet érdemelnek, mert legtöbbször messze túlmutatnak az egyszerű művészportrékon, és fontos nemi, osztály- és társadalmi kérdéseket hoznak előtérbe.

A „fájdalom festője”, Frida Kahlo (1907–1954) sok tekintetben A bal lábam női megfelelőjének tekinthető. A Frida (2002) megeleveníti Kahlo képeit, megtölti magyarázattal, háttérinformációval szolgál, és segít megérteni, miből is születtek a mexikói festőnő szürreális, elsősorban önarcképekből álló alkotási. A Salma Hayek producerségével és főszereplésével, zömével női kezek által gondozott alkotás (Hayden Herrera Frida Kahlo: The Paintings című könyvét Clancy Sigal, Diane Lake, Gregory Nava és Anna Thomas írták vászonra, a rendezői székben pedig Julie Taymor ült) a filmművészet művészportréi között hasonlóképp úttörőnek számít, miként a Louvre által először kiállított mexikói művész alkotásai is.

Julie Taymor: Frida

A festőnők életéről készült filmek visszatérő témája a nők művészként való érvényesülésének nehézségei, a társadalmi előítéletek és konvenciók elleni küzdelmeik. Úttörő szerepe volt a nők művészvilágbeli érvényesülésében a korai barokk legismertebb festőnőjének, a firenzei akadémia, az Accademia dell'Arte del Disegno első nőitagjának,Artemisiának, aki Artemisia Gentileschi (1593–1653) néven látta meg a napvilágot. Artemisia, bár korának sikeres és elismert festőnője volt, aki nőies csendéletek és tájképek helyett bibliai és mitológiai jeleneteket festett, fiatalon alaposan megszenvedte a férfitársadalom kegyetlenségét, amiért sokan úgy tartják, hogy a képein keresztül állt bosszút. Az erős nőket festő művésznő életét Agnès Merlet vitte vászonra Artemisia címen 1997-ben. Szobrászként vált ismertté Rodin tanítványa és szerelme, a tragikus sorsú Camille Claudel (1864–1943), akinek az élete számos írást, színművet és filmet ihletett. A legismertebb a Reine-Marie Paris könyve alapján 1988-ban Bruno Nuytten által rendezett Camille Claudel Isabelle Adjani és Gérard Depardieu főszereplésével. A Camille Claudel 1915 című, 2013-ban készült Bruno Dumont-filmben Juliette Binoche alakítja a szobrásznőt, akit testvére, Paul záratott be egy Avignon melletti elmegyógyintézetbe. Claudel próbálja meggyőzni az ott dolgozókat arról, hogy egészséges, és közben abban reménykedik, hogy testvére meglátogatja őt, és kiviszi ebből a földi pokolból. Claudel „bűne” az volt, hogy megviselte a Rodinnel való viharos szerelem és a közöttük kialakuló szakmai rivalizálás, melyben Rodinnel szemben végképp alulmaradt, hiszen a kor aligha kedvezett a művészvilágban érvényesülni kívánó nőknek. Más okból ugyan, de szintén elmegyógyintézetben végezte Séraphine Louis, azaz Séraphine de Senlis (1864–1942) naiv festő is, aki elsősorban vallásos indíttatásból festett. Séraphine életéről, melyben megtapasztalta a sikert és a hanyatlást, amit elsősorban a gazdasági világválság okozta recesszió idézett elő, és ami végképp és visszafordíthatatlanul kikezdte Séraphine idegeit, Martin Provost 2008-ban készített filmet Séraphine címmel Yolande Moreau-val a címszerepben.

Martin Provost: Séraphine

Camille Claudel állítását, miszerint Rodin ellopta a műveit, az őrület megkérdőjelezhetetlen jeleinek tekintették. A 20. századi amerikai giccsfestőként elkönyvelt Margaret Keane-nek (1927– ) sem volt könnyű bizonyítania, hogy valóban ő a sokak által kedvelt nagyszemű gyerek- és állatfigurák festője, amiket férje, Walter Keane házasságuk évei alatt saját műveiként állított be. Az 50-es évek népszerű, többnyire olajjal festett és széles körben árusított figuráinak szerzőségét csak a 80-as években sikerült a bíróság előtt is bizonyítania. A történetet Tim Burton vitte filmre 2014-ben Big Eyes címmel, Amy Adams és Christoph Waltz főszereplésével.

A festőnő szerelmei (Carrington, r. Christopher Hampton, 1995) a Salvador Dalí által a „legjelentősebb női szürrealistának” nevezett Leonora Carringtonról (1917–2011) szól, pontosabban – a kordai hagyományokat követve – az ő konvencióktól mentes szerelmi életéről. Carrinton (Emma Thompson) az I. világháború alatt találkozott Lytton Stracheyvel (Jonathan Price), aki először férfinak nézte, és nem kis csalódás volt számára, amikor kiderült, hogy Carrinton fiús külseje egy emancipált, független nőt rejt. Bár a férfi nem titkoltan inkább a saját neméhez vonzódott, mégis évtizedekig tartó szerelmi kapcsolat bontakozott ki kettejük között. Christopher Hampton Michael Holroydnak Lytton Stracheyről írt életrajzát használta fel forgatókönyvéhez.

Christopher Hampton: Carrinton

Bár nem festőnőről van szó, mégis a nők ábrázolásánál érdemel szót Kitagava Utamaro (1753–1806) japán fametsző és festő, aki először hazájában és Kínában, majd a 19. században már egész Európában úgy lett ismert, mint a japán nők szépségének megörökítője, a japán szépségideál megfestője és népszerűsítője. Akio Jissôji japán rendező, aki elsősorban gyerekfilmjeiről és erotikus alkotásairól vált ismertté, Utamaro: Yume to shiriseba (1977) címmel rendezett filmet Utamaro életéről, pontosabban életének arról a szakaszáról, amikor a japán festő erotikus fametszetek készítésére kapott megbízást.

Ahogy a példákból is látszik, a neves történelmi személyekhez hasonlóan a festők életéből is az ismertség mögött meghúzódó ember a legérdekesebb. Nem véletlen, hogy az életrajzi filmek túlnyomó többsége csekélyebb figyelmet fordít magára az alkotás folyamatára, mint az alkotók magánéletére, amelyből aztán sok békétlen lélek története bontakozik ki.

Irodalom