Egy esszében, de még egy lexikonban sem lehetne felsorolni mindazt a festészetből merített inspirációt, ami a mozgókép megjelenése óta visszaköszönt a nagyvásznon. A példák kimeríthetetlennek tűnő tárházából álljon itt most néhány a teljesség igénye nélkül, illusztrálva a két művészeti ág megannyi összefonódását.

A képzőművészet és a mozgókép viszonya végtelennek tűnő, megannyi alfejezetre bontható és talán még a nemzeti filmgyártásnál is nehezebben megfogható, de legalább ugyanannyi kérdést felvető téma. Ha csak a festészet és a film viszonyára összpontosítunk, akkor is jócskán árnyalja a képet és megsokszorozza a számba vehető alkotások sorát az egész alkotói életpályára vagy egy-egy műre és annak születésére összpontosító, hol a hitelesség, hol inkább a fikció felé hajló életrajzi filmek sokasága, amelyeknek puszta felsorolása több esszére való terjedelmű lenne. Ennek következtében ezen írásban nem kap helyet például Andrej Tarkovszkij Andrej Rubljovja (1966), Derek Jarman Caravaggio (1986) című portréja, kiszorul belőle a Leány gyöngyfülbevalóval (Girl with a Pearl Earring, r. Peter Webber, 2003), a Frida (r. Julie Taymor, 2002) vagy Peter Greenaway Éjjeli őrjárat (Nightwatching, 2007) című filmje, ahogy a Klimt vagy a Vincent van Gogh életét feldolgozó mozgóképek is, és még oly sok minden más. Elsősorban azon festészeti alkotásokkal szeretnék ebben az írásban foglalkozni ‒ a teljesség igénye nélkül ‒, amelyek egy-egy beállítást, kompozíciót ihlettek, esetleg a film hangulatát, színvilágát vagy stílusát határozták meg, vagy az elbeszélést gazdagították többlettartalommal.

Korai példák

Az egyik korai példa Fritz Lang Metropolisa (1928), melyet az idősebb Pieter Bruegel (1525?–1669) flamand festő Bábel tornya (The Tower of Babel,1563) című festménye inspirált. Hasonlóképp köztudott, hogy Korda Sándor, alias Alexander Korda VIII. Henrik magánélete (The Private Life of Henry VIII, 1933) című filmjében Hans Holbein (1497–1543) 1536–37-ben készített VIII. Henrik-portréja nyomán alakította ki az angol uralkodót megformáló Charles Laughton megjelenését és ruhatárát, sőt a királlyal való első találkozásunkkor egy az egyben Holbein festménye elevenedik meg.

Bruegel Bábele és Lang Metropolisa

A Hopper-hatás

Az angol származású, de a 40-es évektől már az Egyesült Államokban dolgozó Alfred Hitchcock 1953-as, A gyanú árnyékában (Shadow of a Doubt) című filmjét Edward Hopper (1882–1967) amerikai realista festőnek a Hodgkin’s House (1928) és a Room for Tourists (1945) című képeinek kompozíciói inspirálták. Hitchcock Psycho (1960) című filmjében szereplő, a Bates Motel mögött baljósan tornyosuló házat, melyben Norman Bates és anyja lakik, szintén egy híres Hopper-festmény, a The House by the Railroad (1925) ihlette.Talán kevésbé köztudott, hogy ugyanez a festmény már korábban, 1956-ban is visszaköszönt a vászonról, Robert Stevens Óriásának (Giant) köszönhetően, aki erről mintázta a Benedict család otthonát, később pedig ez ihlette a Terrence Malick által rendezett Mennyei napok (Days of Heaven, 1978) című filmben látható épületet is. Hopper egyébként az egyik legnagyobb hatással bíró festő, ezt mutatja az is, hogy 2016-ban a Taste of Cinema című filmes oldal is összeállítást készített a 20 legismertebb, Edward Hopper művészete által inspirált filmről. Nem csoda, hogy Ridley Scott is az elidegenedés szinonimájává vált Éjjeli baglyok (Nighthawks, 1942) című Hopper-festmény képét lobogtatta a Szárnyas fejvadász (Blade Runner, 1982) forgatása alatt a stáb orra előtt, mondván, így képzeli el futurisztikus metropoliszának hangulatát.

Hopper Ház a vaóútnál című festménye és a Bates-ház a Psychóból

Gyakorta idéz Edward Hoppertől a német származású, az utóbbi évtizedekben Amerikában alkotó Wim Wenders is, ahogyan azt a híres krimiíróról, Dashiell Hammettről szóló, A piszkos ügy (Hammett, 1982) is mutatja, de példaként hozható még a Párizs, Texas (Paris, Texas, 1984), Az amerikai barát (Der amerikanische Freund, 1977), Az erőszak vége (The End of Violence, 1997) és a Sam Shepard által írt Kívül tágasabb (Don’t Come Knocking, 2005) is.

Hoppert természetesen már a korábbi filmes generáció is felfedezte. Az amerikai életet megörökítő realista festményei különösen nagy hatással voltak a 40-es évek filmművészetére, kiváltképpen a film noirra, ahogyan azt Fritz Lang 1945-ös Vörös utcája (Scarlet Srteet) is mutatja, vagy A gonosz ereje (Force of Evil, r. Abraham Polonsky, 1948), A meztelen város (The Naked City, r. Jules Dassin, 1948) és a The Window (r. Ted Tetzlaff, 1949). A leghíresebb azonban mégiscsak A gyilkosok (The Killers, r. Robert Siodmak, 1946). Az Ernest Hemingway regényéből készült adaptáció azért is érdekes, mert állítólag ez a regény inspirálta Hopper leghíresebb festményét, a már említett Éjjeli baglyokat, A gyilkosok filmváltozatában pedig ez a festmény köszön vissza a bárjelenet kompozíciójában, de más beállításaiban és a fényhasználatában is.

A magányt, a kiüresedést és a nagyvárosi emberek elidegenedettségét oly sokszor megörökítő amerikai festő számos európai alkotót is megihletett, például a képzőművészet és az építészet iránt különösen fogékony Michelangelo Antonioninak az elidegenedésről és az emberi kapcsolatok reménytelenségéről szóló trilógiáját: A kaland (L’avventura, 1960), Az éjszaka (La notte, 1961), Napfogyatkozás (L’eclisse, 1962), de Hopper művészete inspirálta a már Amerikában forgatott Zabriskie Point (1970) képi világát is. A szintén olasz származású Dario Argentót is megérintette Hopper képeinek világa, ami leginkább a Mélyvörös (Profondo Rosso, 1975) című filmjében érhető tetten.

A gazdasági válság sújtotta Amerika megörökítőjeként ismertté vált Hoppert gyakran idézték olyan rendezők, akik a 30-as években játszódó filmeket forgattak, mint például Walter Hill A nagy bunyós (Hard Times) című 1975-ös filmjében, de későbbi korokban játszódó rendezéseiben, mint például a Gengszterek sofőrjében (The Driver, 1978) is visszaköszön a hopperi hatás. Sam Mendes A kárhozat útja (Road to Perdition, 2002) című filmjének több beállítása is egy az egyben Hopper-idézet, de az is, ahogy a fényeket használja, akárcsak David Byrne Texas elveszett szüzessége (True Stories, 1986) című filmjében vagy a finn Aki Kaurismäki Kikötői történetben (Le Havre, 2011). Az utóbbi évek legemlékezetesebb példája a hopperi inspirációra Todd Haynes Carol című filmje, de amint az a következőkben kiderül, David Lynch is többször merített már ihletet Edward Hopper festményeiből. Példa erre a Kék bársony (Blue Velvet, 1986) nyitójelenete, de a 2017-es Twin Peaks-felújítás is csak úgy hemzseg a Hopper-idézetektől, ahogy az ebben az alábbi videó-összeállításban is látható. Hopper jól ismert festményei, mint az Office at Night (1940), a Gas (1940), a Summer Evening (1947), a New York Movie (1939) mind ott vannak a sokat emlegetett és elemzett 8. részbe, és ez korántsem a teljes sorozat, pusztán egy, minden bizonnyal televíziós történelmet író epizód.

Bacon, a másik jelentős 20. századi ihletadó

A 20. századi, ír születésű Francis Bacon (1909–1992) Edward Hopperhez hasonlóan gyakorta emlegetett ihletadó. Hopper mellett az ő munkái jelentik David Lynch számára a legmeghatározóbb inspirációt, akinek 1990-ben indult, Twin Peaks című kultsorozatának vörös szobáját is Bacon egyik 1961-ben készített festménye, a Seated Figure ihlette. Bacon 1969-ből származó önarcképe volt az inspiráció az Elefántemberhez (The Elephant Man, 1980), a 2017-es Twin Peaks sorozatban pedig Cooper ügynök megjelenése a dobozban a Portrait of a Mant (1935) idézi, de felsejlik a Two Figures at a Window (1953) is. A jelenet ugyanúgy a „thrilling” jelzőt érdemli, amit Lynch használ egy interjúban Bacon festményei kapcsán.

Hasonlóan David Lynch-hez, Ridley Scott esetében is Bacon számít a másik jelentős ötletadónak, Hopper mellett. Scott az 1979-es A nyolcadik utas: a halál (Alien) című filmjéhez arra kérte H. R. Giger svájci művészt, legendássá vált szörnyének megteremtőjét, hogy Francis Bacon képeiből merítsen ihletet a szörny megteremtéséhez, olyanokból, mint például Bacon Velázquez nyomán készített tanulmánya, a Study after Velázquez’s Portrait of Pope Innocent X. (1953), vagy a Three Studies for Figures at the Base of a Crucifixion (1944).

Bacon és az Aliena

Akinek ezek után felkeltette az érdeklődését, hogy miből is táplálkoznak Francis Bacon különös, sötét és oly nagy hatással bíró képei, annak érdemes megnézni a festő életéről és szerelméről szóló filmet, az Ördögi szerelmet (Love is the Devil; Study for a Portrait of Francis Bacon, r. John Maybury, 1998), melyben a rutinos Shakespeare-színész Derek Jacobi alakítja Bacont, szerelmét, George Dyert pedig az akkor még pályakezdőnek számító Daniel Craig formálja meg.

Nagyvásznon megelevenedő látomások és rémálmok

A horror és a fantasy mindig is kifejezetten szoros kapcsolatot ápoltak a festészettel, számos vászonra festett rémalak és hátborzongató vízió került át és kelt életre a nagyvásznon. Sőt, olykor még a film reklámkampányában is fontos szerepet kapott egy-egy, híres festmény által inspirált beállítás. A legkézenfekvőbb példa erreWilliam Friedkin horror klasszikusa, az Ördögűző (The Exorcist, 1973), pontosabban annak egyik ikonikus jelenete, amikor Merrin atya (Max von Sydow) megérkezik a gonosz által megszállt házhoz. A beállítás a belga születésű szürrealista festő René Magritte (1898–1967) A fény birodalma (The Empire of Light, 1950–54) című, a 20. század közepén készült festménysorozatának 6. darabjának másolata. Ez a Magritte-kép inspirálta jelenet szerepelt a moziplakátokon és a VHS/DVD-borítókon is, ahogy Mark Kermode 1998-as dokumentumfilmjének, The Fear of God: 25 Years of The Exorcist poszterén is. Hasonlóképp idézi Francisco José de Goya y Lucientes (1746–1828)híres festményét, a Saturnusz felfalja gyermekét (1819) a mexikói Guillermo del Toro 2006-os filmje, A faun labirintusa (Pan’s Labyrinth). Guillermo del Toro másik Goya-idézete, a The Colossus (1808–1812) 2014-es videojátékában a Pacific Rimben látható. Az 1940-ben készült The Ghost Breakers című horror vígjátékban szintén egy Goya-festmény, az1797-es Duchess of Alba bukkan fel.

Edward Hopper kapcsán korábban már szó esett Dario Argento olasz horrorrendezőről, akinek 1977-es Suspiria című filmjét az 1937-es, Disney-féle Hófehérke és a hét törpe (Snow White and the Seven Drwafs) mellett Aubrey Beardsley (1972–1898) angol származású szecessziós grafikus és a holland Maurits Cornelis Escher (1989–1972) képei inspiráltak. Escher különös tereket ábrázoló fametszetei és kőnyomatai ihlették például Jim Henson Fantasztikus labirintusát (Labyrinth, 1986) és Christopher Nolan Eredetének (Inception, 2010) a számítógépes technika által életre keltett, állandóan mozgásban lévő és változó tereit.

Escher Relativitása, és két, belőle ihletődött filmjelenet a sok közül

Aligha akad, aki ne hallott volna arról az ópium-mámoros, rémálmokkal teli éjszakáról, amikor is megfogant Mary Shelley fejében a Frankenstein (1818) története. Erről az éjszakáról forgatott Gótika, avagy a szellem éjszakája (Gothic, 1986) címmel játékfilmet Ken Russell, aki a film egyik kulcsjelenetében, mely a plakáton is látható, a svájci romantikus festő, Henry Fuseli (1741–1825) A rémálom (The Nightmare, 1781) című festményének kompozícióját ismétli meg. Ha lehet hinni a legendának, Shelly művére is hatással volt Fuseli festménye.

William Hogarth (1697–1764) angol festő Az aranyifjú útja 8. kép: a bedlami őrültek háza (A Rake’s Progress, Plate 8, 1732–34) annyira megihlette Val Lewton forgatókönyvírót, hogy megírta az 1946-ban Boris Karloff és Anna Lee főszereplésével filmre vitt Bedlam című lélektani horror forgatókönyvét, amelyet Mark Robson rendezett.

Roman Polanski Rosemary gyermeke (Rosemary’s Baby, 1968) című filmjének egyik különösen felkavaró jelenetének a Michelangelo Buonarroti(1475–1564) által festett Sixtus-kápolna mennyezetfreskójának (1508–1512) egy részlete kölcsönöz többletjelentést. A film zárójelenetében pedig egy Goya-festmény, a Boszorkányszombathoz tartozó, The Spell (1797–1798) tűnik fel a folyosón, amelyen az egyik boszorkány kosarában gyermektestrészek láthatók szintén nyomatékosítva a filmben látottakat.

A sokáig animációsfilm-készítőként is tevékenykedő egykori Monty Python-tag, Terry Gilliam a Münchausen báró kalandjaiban (The Adventures of Baron Munchausen, 1988) Sandro Botticelli (1445–1510) Vénusz születése (1484–1486) című festményének kompozícióját ismételte meg, pont úgy, ahogy a Doktor Parnassus és a képzelet birodalma (The Imaginarium of Doctor Parnassus, 2009) című alkotásában tette Grant Wood (1891–1942)Young Corn (1931) című festményével. Wood leghíresebb képe, az Amerikai gótika (American Gothic, 1930) többek közt a Rocky Horror Picture Show-ban (Jim Sharman, 1975) köszönt vissza a vászonról Richard O’Briannek és Nell Campbellnek köszönhetően. Tarem Singh 2000-ben a Sejt (The Cell) című horror-thriller egyik, a pszichopata sorozatgyilkos elméjébe behatoló pszichiáternő által megtapasztalt víziójában Odd Nerdrum 1989-es Dawn című festményét idézi. Edvard Munch (1893–1910) norvég expresszionista festő A sikoly (Skirk) című híres festménye volt a címadója Wes Craven horrorjának, a Sikolynak (Scream, 1996), melynek a gyilkos által viselt maszkját is Munch festménye ihlette. William Blake költő, festő, grafikus és nyomdász 1805–1810 között a Jelenések könyve illusztrálására készített vízfestéksorozatának egyik darabja, a The Great Red Dragon tűnik fel egy hatalmas, emberi hátra varrt tetoválás formájában A vörös sárkányban (Red Dragon, Brett Ratner, 2002), de Blake miszticizmusa inspirálta J. R. R. Tolkien A gyűrűk ura (The Lord of the Rings, 1954–55) című trilógiáját is, amit Peter Jackson ültetett át filmvászonra (2001–2002).

Vénusz születése festményen és filmben

Klasszikusok a nagyvásznon

William Hogarth festményei nyomán alakította ki Stanley Kubrick a Barry Lyndon (1975) gyertyákkal megvilágított belső tereit és színskáláját.Martin Scorsese pedig Caravaggio (1571–1610) Szent Máté elhivatása (The Calling of St Matthew, 1600‒1601) című festménye előtt tisztelgett az 1973-as Aljas utcák (Mean Streets) színhasználatával és beállításaival. Frans Hals (1580–1666) flamand barokk festő A Szent György lövészegylet tisztjeinek lakomája (The Banquet of the Officers of the St George Militia Company, 1616) című festménye látható A szakács, a tolvaj, a felesége és a szeretője (The Cook, the Thief, His Wife and Her Lover, 1989) című Peter Greenaway-filmben az étkezőben, ahol a színek és a szereplők elrendezése is megismétli a tekintélyes méretű festmény kompozícióját és színvilágát. Lars von Trier Melankóliájának (Melancholia, 2011)egyik jelenete pont úgy tiszteleg a preraffaelita John Everett Millais (1829–1896) Opheliája előtt, ahogy Alexander Payne a Schmidt történetének (About Schmidt, 2002) egyik jelenetével Jacques-Louis David (1748–1825) Marat halála (La Mort de Marat, 1793) című festménye előtt. A 2006-os Maria Antoinette (Sofia Coppola) egyik beállításában szintén egy Jacques Louis David-festmény sejlik fel, méghozzá az 1801-es Napoleon Crossing the Alps (ld. http://www.tasteofcinema.com/2015/15-famous-movies-you-didnt-know-were-inspired-by-works-of-art/).

A Melankólia és előképe

Egy másik, talán kevésbé ismert klasszikust idéz Paul Thomas Anderson a Vérző olajban (There Will Be Blood, 2007), amikor Jean-Hippolyte Flandrin (1809–1864) Jeune homme nu assis au bord de la mer című 1836-os festményének kompozícióját ismétli meg a vásznon. Jean-Luc Godard ültette át a nagyvászonra Jean August Dominique Ingres (1780–1867) La petite baigneuse – Intérieur de harem című 1828-as festményét a Passiójátékban (Passion, 1982). Jonathan Glazer, Londonban született rendező pedig Marc Chagall (1887–1985) a Szerelmesek a város fölött (Over the Town, 1918) című festményének kompozícióját vitte át filmre a Szexi dögben (Sexy Beast, 2000). A többnyire inkább filmes idézetekkel és általa nagyra becsült rendezőknek szánt főhajtásokkal élő Tarantino egyik filmjében, a Django elszabadulban (Django Unchained, 2012) egy közismert rokokó festményt idéz, az 1770-es Kékruhás fiút (The Blue Boy). A képet Thomas Gainsborough (1727–1788) festette, és Sharen Davis, Tarantino kosztümtervezője állt elő az ötlettel, hogy a film egyik jelentében Django ugyanezt a kosztümöt viselje. A Piknik a Függő Sziklánál (Picnic at Hanging Rock, 1975) című Peter Weir-filmben a Függő sziklánál kiránduló leánynevelde tanulói hasonló elrendezésben láthatók, ahogy William Ford (1820–1886) ausztrál tájképfestő festette meg figuráit az At the Hanging Rock (1875) című festményén.

20. századi kortársak a vásznon

Weir másik híres képzőművészeti idézete a Truman Show-ban (The Truman Show, 1998) látható, ami nem más, mint René Magritte 1956-os Architecture au clair de lune-ja. Magritte festészetét Friedkinen és Weiren túl Alain Robbe-Grillet is felfedezte már 1983-ban, akinek A szép fogolynő (La belle captive) című filmje nemcsak címében utal a belga festő képére, de a film egész stílusát is ez a kép határozza meg. Magritte másik híres képe, a Son of Man (1964) kap különös szerepet A Thomas Crown-ügyben (The Thomas Crown Affair, John McTiernan, 1999).

Edward Hopper kapcsán említésre került már Terrence Malick Mennyei napok című filmje, amely egy másik 20. századi festőtől származó idézetet is tartalmaz, méghozzá Andrew Wyeth (1917–2009) leghíresebb képét, a Christina világát (Christina’s World, 1948).

A francia Louis Malle Fekete Holdja (Black Moon, 1975) Balthustól (1908–2001) származó idézetet tartalmaz, Sofia Coppola Elveszett jelentésének (Lost in Translation, 2003) azon beállítása, amiben Scarlett Johansson hátsója látható egy áttetsző bugyiban, John Kacere 1973-as Jutta című festményét másolja. Bob Fosse Otto Dix (1891–1969) képét, a Portrait of the Journalist Sylvia von Harden (1926) komponálta bele 1972-es filmjébe, a Kabaréba (Cabaret).

Sylvia von Harden portréja, és ahogy Fosse filmjében visszaköszön

Alex Colville (1920–2013) kanadai festő Pacific (1967) című festménye köszön vissza Michael Mann 1995-ös Szemtől szemben (Heat) című filmjében. A nápolyi születésű Francesco Clemente (1952– ) készítette a festményeket Alfonso Cuarón modern Dickens-adaptációjához, a Szép reményekhez (Great Expectations, 1998) Az utóbbi évek kiemelkedő példája még az idén júliusban nyolcvanadik életévét betöltő angol festő, David Hockney (1937– ), aki a 2015-ös Vakító napfényben (A Bigger Splash, Luca Guadagnino) „csobbant be” a filmrajongók látókörébe azáltal, hogy annak medencés képeit, színvilágát, de eredeti címét is Hockney 1967-es A Bigger Splash című festményéből kölcsönözte a rendező. A 2017-es Loving Vincent (Dorota Cobiela, Hugh Welchman) új szintre emelte a festmények megjelenítését a vásznon. Több mint száz, Vincent van Gogh festőtechnikájára kiképzett képzőművész készítette a vásznon megelevenedő van Gogh-világot. Ez a világ első, elejétől a végéig festett játékfilmje.

Mint minden ilyen nagy és szerteágazó témát felölelő összefoglaló, nyilvánvalóan ez is hagy maga után hiányérzetet, hisz, amint korábban is írtam, a festmények hol nyitottabb, hol burkolt formában, de a kezdetektől inspirálták a mozgóképet, és számos megjelenési formában találtak maguknak utat a nagyvászonra. Hosszasan lehetne még sorolni a klasszikus és kortárs festők műveinek megjelenését a vásznon, sok esetben pedig külön tanulmányt érdemelne, hogy milyen jellegű és ezáltal miféle többlettartalmat hordoz az idézet. Megérné részletesebben megvizsgálni, hogy egy-egy, a nagyvásznon megidézett festmény hatása csak vizuálisan és stilárisan érvényesül-e, vagy további jelentéssel gazdagítja a jelenetet, netán a karakterek jellemzését segíti elő, vagy éppen az elbeszélés szintjén közöl lényeges információt. Ez az összeállítás talán kedvcsináló lehet ilyen jellegű tanulmányokhoz és mélyelemzésekhez.