Film-nem-ajánló következik a TIFF egyik vadiúj szekciójából, a Larger than Life-ból.
A művészéletrajzok legmisztikusabb része az alkotás létrejöttének a bemutatása. A klasszikus recept szerint a művész ezt szinte módosult tudatállapotban, néhány lendületes ecsetvonással (vagy a művészeti ág követelményei szerinti látványos gesztusokkal) oldja meg. Hirschbiegel dokufikciója 94 percet szentel egyetlen festmény létrejöttének. Filmje középpontjában az Albert Oehlent alakító Ben Becker áll, akit másfél órán át követhetünk festés és monologizálás közben, de sajnos Becker amúgy kiváló alakítása sem elég ahhoz, hogy az érdekesnek induló kísérlet ne fulladjon teljes unalomba.
Albert Oehlen a német képzőművészet fenegyereke, az „új vadaknak" nevezett neoexpresszionista festők között tartják számon. A nyolcvanas évek végéig figuratív festészetet művelt, majd 1988-tól – részben pályatársa, Martin Kippenberg hatására – absztrakt formanyelvet kezdett alkalmazni. Elsősorban a festészethez való radikális hozzáállásáról ismert. Oehlen és Hirschbiegel a Hamburgi Képzőművészeti Egyetemen találkoztak és bár Oehlen képzőművészként folytatta, Hirschbiegel pedig a filmet választotta, mindvégig barátok maradtak. A hibrid dokumentumfilm egyébként a jelenleg ötvenes és hatvanas éveiben járó német művészgeneráció összefogása is, a vágótól a zeneszerzőig mindannyian ennek a generációnak a tagjai.
A négy nap alatt leforgatott, dokumentumfilmnek álcázott alkotás valójában egy megrendezett és irányított improvizáció. A forgatókönyvíróként feltüntetett Oehlen viszont nem jelenik meg a filmben. Helyette Becker fogadja az operatőröket modernista műterme tetején, lekiáltva nekik, hogy „A festő én vagyok!” A játékos prológus után – néhány rövid jelenetet leszámítva, amikor egy kiállítótérben láthatjuk Oehlen-festmények között – egy tévéstúdióban ad interjút Becker, a festő műtermében követhetjük „munka” közben. Egy világos színvilágú absztrakt festményt hoz létre Oehlen eszközeivel, lendületes ecsetkezeléssel, majd az ecset után időnként zoknival, festőkéssel vagy épp egy veder vízzel támadva meg a vásznat.
Közben persze végig monologizál színekről, színhatásokról, formákról, ecsetkezelésről, figuratív és absztrakt művészetről, alkotásról és válságokról, valamint kortársairól és neves műveszelődökről. Például Cézanne-ról, akinek művészeti írásait is parodizálja. A monológokat Charlotte Rampling voice over-je, művészetelméleti értekezései szakítják meg.
Becker egyébként könnyedén alakítja a kétségektől gyötört művészt, kérdőjelez meg bevett alkotói gyakorlatokat. De kinyilatkoztatásszerű kijelentésből is akad bőven: „egy fehér vászon a legborzalmasabb és a legszebb dolog egyszerre, hiszen minden ezzel kezdődik és végződik… nem szeretem a szimmetriát.“ És emiatt sajnos nagyon hosszúnak tűnik a másfél órás játékidő.
Persze, fricska ez és megkérdőjeleződik itt minden alkotói gyakorlatoktól, ábrázolásmódoktól (mindaz, amit a kompozícióról, színhasználatról, műfajokról stb. gondoltunk) egészen a művész (fehér, privilegizált, nyugat-európai férfi) pozíciójáig és a romantikából megörökölt, a filmben alaposan karikírozott zsenikultuszig. Nem utolsósorban pedig az eredetiség kérdését is újra kell gondolnunk, hiszen szemünk előtt hoznak létre egy „Oehlen-festményt”, ami nyilván a kortárs művészeti piac működését illetően is izgalmas témákat vet fel. (A gyártó szerint a festményt a forgatás után megsemmisítették.)
Ez egy ideig érdekes, de másfél órán keresztül már túl sok és vontatott Becker vergődéseit követni: talán szerencsésebb lett volna az eredetileg tervezett félórás játékidőnél maradni. A Hirschbiegel-Oehlen páros következő filmes projektje a Bad Painter nevet viseli, Van Gogh testvérének írt leveleiből állt össze a forgatókönyv – drukkolunk, hogy ennél lendületesebbre sikerüljön.
