Hatalmas szörnyek, kaijuk másznak elő az óceán alatti hasadékból, amely egy másik dimenzióba nyílik. Az emberek óriási robotokat, jaegereket készítenek, hogy valahogy megküzdjenek a fajukat fenyegető támadásokkal. Ezt láthatjuk az előzetesben, és a film első öt percében. Ne mondd, hogy nem tudtad, miről szól ez!
Nem hiszem, hogy a plakátot látva bárki sokat várva ülne be erre a filmre. Elég tiszta, hogy ki a célközönség, és mi hogy mi fogja kitenni a játékidő 70%-át. Itt háztömbnyi robotok fognak bunyózni háztömbnél is nagyobb szörnyekkel, nagyrészt a tenger közelében, számtalan parti várost porig rombolva. Ilyenkor már csak olyan kérdések maradnak: vagányak-e ezek a robotok? Na és a szörnyek? Esetleg a főszereplők fejlődése? És bármennyire is nem úgy tűnik, a három kérdésből egyikre kapott válasz megmenti a filmet a középszerűségtől.
Na nem a főszereplők, sajnos. Pedig szurkoltam nekik, főképp a főhősnek, akit Charlie Hunnam játszik, első igazi blockbuster-szerepét írhatja fel a cévéjére. Bevallom, vele kapcsolatban szubjektív vagyok, mert az egyik kedvenc, alig ismert sorozatom legszórakoztatóbb karakterét játszotta. A rövid életű Undeclaredről van szó, amelyet a ma már a hollywoodi komédia koronázatlan királyának számító Judd Apatow rendezett. Kedves, jobb sorsra érdemes, életszagú egyetemista sorozat volt, Charlie Hunnam pedig Lloydot, a főszereplő roppant jóképű, ráadásul brit szobatársát alakította. A nőcsábász kliséjét elegánsan és eredetien oldotta meg.
A Tűzgyűrűben sajnos semmi egyéniséggel nem sikerült feltöltenie a sablonkaraktert. A testvére halála után visszavonul, aztán a volt parancsnoka kérésére rambósan visszatér és lazán megmenti a világot. Stallone-hoz képest pedig nagyon szőke, ha ez egyéniségnek számít. A színész biztosan képes jobbra is, efelől kétségem nincs, de igazság szerint itt fölösleges lett volna bármekkora erőbefektetés. Minden szereplő egy-egy sablon, abszolút nem említésre méltó. Még az általában ilyen filmekre jellemző egymondatos beszólások sem bukkannak fel, mindenki halálkomolyan veszi magát, ez pedig ezen a szinten nem tesz túl jót.
Na de azt mondtam, hogy mégsem középszerű a film, ez pedig egyes-egyedül a rendezőnek és az általa kreált szörnyeknek köszönhető. Guillermo del Torót talán nem kell bemutatni, ha mást nem is, A Faun labirintusát (El laberinto del Fauno, 2007) talán elég sokan látták. És, aki látta, az egészen biztosan, azóta is rosszakat álmodik del Toro agyszüleményeitől. A Pokolfajzat (Hellboy) című képregény filmadaptációja is egyedül neki köszönhetően lett egy emlékezetes és hangulatos alkotás. Nem tudnám pontosan megmondani, miért lesznek az ő szörnyei jobbak, mint a másé, de valami ősit, elemit ragad meg, ez biztos. A én kedvencem mai napig a Pokolfajzat Ördöge – na nem a főszereplő, hanem a főgonosz, egy dimenziók között lebegő, bolygónyi, polipszerű démon. Félelmetes.
Mondhatnánk, hogy önmagában nem ment meg filmet egy jól sikerült szörny, de erre én azt mondom, hogy King Kongra sem a lenyűgöző karakterépítés miatt emlékszik a legtöbb néző. Egy szörnyfilmnek igenis az a dolga, hogy olyan szörnyeket szabadítson a világra, akiktől kiráz a hideg, akiktől annak ellenére félünk, hogy tudjuk, hogy nem valódiak. Ezt pedig maradéktalanul teljesíti a film. A kaijuk iszonyúak.
Del Toro kicsit magát is becsempészte a filmbe, a Charlie Day által alakított Dr. Newton Geiszler az egyetlen a filmben, aki imádja ezeket a szörnyeket. A hadsereg veszi fel, és persze végül az ő felfedezéseinek köszönhetően tudják legyőzni a szörnysereget. Közben viszont futkározik körben a filmben és tágra nyílt szemmel teszi azt, amit valószínűleg a kicsi Guillermo is tett annak idején: rajong a szörnyekért. Tulajdonképpen ő az egyetlen szereplő, akivel a megszokott módon azonosulni tud a néző, s talán ő a kulcs a film élvezetéhez. Ha valamikor lenne második része a Tűzgyűrűnek (ami az eddigi bevételeket tekintve nem valószínű), szerintem ő lenne az egyetlen visszatérő karakter.
Nem tudom, lesz-e valaha is kingkongi klasszikus ez a film, de abban biztos vagyok, hogy kultfilmes státust kivív majd magának, és azok a monsztrofilek, akik eddig is rajongással övezték del Toro kreálmányait, azok ebben a filmben sem fognak csalódni. Maximum majd átfuttatják a beszélgetős részeket.
Ui.: a 3D-t be kéne tiltani, még mindig az Avatar az egyetlen film, aminek a képi világához szervesen hozzátartozott a harmadik dimenzió alkalmazása. Ezt a filmet is csaknem élvezhetetlenné teszi, szóval aki teheti, „rendes” vetítésen nézze filmet. Jobban jár.
