Az én hibám: tudhatnám már, hogy nyáron annyira érdemes moziba menni, mint swingerpartyra az öregek otthonába, és legalább annyira érdekes élmény lesz, ha mégis betévedünk. Egy Bunyó című filmtől mindenesetre többet vártam volna.
A főszereplőnk egy kiherélt, gyerekkorban bekokainozott, hím pónilovak által többszörösen és súlyosan traumatizált, kemény öklű Gorcsev Iván-változat, egy piti csavargó Calvin Klein-cuccokban. Foglalkozása: bóvliárus. A helyszín: a mocskosul, kegyetlen realizmussal ábrázolt Utca, ahol mindenki annyira csaló, kurva, és/vagy gengszter, hogy egyesek csak hátraszaltókkal képesek közlekedni, mások meg spontán dobolásba kezdenek éjszaka az utcán, miközben szól a szilikonos melleket dicsőítő, nagy LCD-tévéről és nyakláncként viselt gyémántberakásos kakukkosórákról meg az Utca egyéb ilyen kemény dolgairól halálos komolysággal mesélő, szigorúan PG-13-as hip-hop. Hogy ez mennyire helytálló szociokulturális látlelet, azt könnyen eldönthetjük, ha összehasonlítjuk a Music Television vagy az összes mobiltelefonreklám által ábrázolt világgal. Jé, ez ugyanaz! Akkor biztos igazi, ha a Tévében is benne van.
A történet: jól fésült, fehér hősünket egy minden hájjal megkent, ráadásul, muhahaha, fekete jegyárus bevezeti az illegális, pusztakezes harcok világába, melyre hatalmas pénzeket fogadnak a pocakos, fehér, ötvenen felüli gengszterek, tehát nagyjából a világ összes politikusa. Emberünknek hozzá hasonló, jól fésült alsónemű-modelleket kell eszméletlenre vernie (nekem is kéne egy ilyen meló) sok pénzért, ezzel a sok pénzzel pedig a kilakoltatás ellen küzdő ágrólszakadt és erényes topmodellt kell segítenie, aki pincérnői fizetéséből neveli a rózsaszín plüssmaci nélkül közlekedni képtelen kislányát és a Vicces Nagymamát.
Vajon sikerül kiscserkészünknek boldogulnia ebben a bűnös, veszélyes világban, ahol az egyetlen, főgonoszra halványan emlékeztető szereplő is úgy beszél, mint egy tökönrúgott gumikacsa? Vajon megnyeri-e Iván a Nagy Meccset a múltjából feltűnő Fiatalkori Ellenség ellen? Vajon, amikor a végén a teljes szereplőgárda boldogan beleautózik a naplementébe, mennyire szar zene fog szólni? Ezeknek a kérdéseknek a megválaszolását azokra hagyom, akik inkább megnéznék ezt a filmet ahelyett, hogy valami produktívabbal töltenék a napot, például e film összes készítőjének brutális bántalmazásával. Ez lenne az a sokszor elvárt, igazán építő jellegű, segítő kritikai attitűd, mely hozzájárulna az alkotók művészi fejlődéséhez. Egy tökönrúgás.
Egyáltalán nem vagyok a macsókultusz híve, viszont szeretem a brutális testi erőszakot – filmen és parlamenti közvetítésben egyaránt –, hiszem és vallom, hogy nincs az a romantikus vígjáték vagy kampánybeszéd, amit nem lehetne feldobni egy szilánkos orrtöréssel, kedvenc filmem az Irréversible (az a jelenet, ahol öt percen keresztül vágás nélküli közeliben nézzük egy pasas arcának poroltó palackkal való szétverését) és a Passió (bónuszpont a hippiellenes felhangokért), úgyhogy egy Bunyó című filmtől többet vártam volna. Amikor a pasast fejjel előre átlökik pár üvegfalon (hát persze, hogy üvegfalon, minden filmes bunyóhelyszín kötelező kelléke 1906-tól), akkor nem is tudom, legalább annyit elvárnék, hogy a sérója változzon kicsit. Tudod, mint a Bűnös, Veszélyes utcán, fél háromkor, ha el akarod kérni az utolsó szál cigimet.
Eh, persze, az én hibám, tudhatnám már, hogy nyáron annyira érdemes moziba menni, mint swingerpartyra az öregek otthonába, és legalább annyira érdekes élmény lesz, ha mégis betévedünk.
