A Drót húszéves évfordulójára érkezett egy minisorozat David Simonéktól, ami hat óra erejéig visszarepít minket Baltimore utcáira.
Az már-már közhely, hogy a Drót 2002-ben történelmet írt: nemcsak a mozgóképes elbeszélés, hanem a bűnügyi műfajok, sőt, a filmes szociográfia egyik mérföldköve, ráadásul elévülhetetlen érdemei vannak abban, hogy most már a kis fekete dobozra is úgy tekintünk, mint a nagy gyöngyvászonra. Nem csoda, hogy a sorozat 2008-as befejezése óta tátongó lyuk betömésén többen is fáradoznak, például maga az újságíróból lett showrunner-forgatókönyvíró David Simon is, aki – a szintén a Drótból ismerős George Pelecanos társíróval együtt – ha formailag már nagyon sokszor is szállított „Drót-szerű” tartalmat, tartalmában és az ábrázolt közeg tekintetében most, a Miénk a várossal került a legközelebb oda, ahonnan vétetett: Baltimore-hoz, a bűnös városhoz, Amerika egyik legproblémásabb környékéhez.

Raádásul a feldolgozott történet ezúttal is újságírói ihletésű, valós sztori, sőt, olyannyira az, hogy a karakterek fikcionalizálása-sűrítése is minimális: a hatrészes alkotás a Baltimore Sun újságírójának, Justin Fentonnak az egyik riportkönyvét adaptálja, amiben a hírhedt Gun Trace Task Force (GTTF) korrupt rendőreiről regél; olyannyira a közelmúlthoz és a valós figurákhoz tapad ez a történet, hogy még neveket sem változtattak meg, sőt, a már a főcímben dokumentum- és tévéhíradórészletekkel alapozzák meg a valóságközeliséget (filmekben ez rendre a stáblista közben vagy után szokott történni – ha egyáltalán megtörténik). Röviden: olyan baltimore-i rendőrök felemelkedéséről és elkerülhetetlen bukásáról szól ez a hat óra, akik az említett speciális alakulat védelme alatt nemcsak a városukat kurtították meg túlórapénz jogtalan bezsebelésével, hanem magukat a bűnözőket is. Tolvajtól lopni nem bűn – hangzik a józan paraszti érvelés. Igenám, de ezek a zsaruk – amellett, hogy a dolgukat végezték, tehát engedély nélküli fegyvereket szedtek össze és szolgáltattak be – úgy vették el a különböző dílerek meg egyéb kis- és nagystílű gengszterek pénzét, hogy azt utána nem adták le bizonyíték gyanánt, hanem megtartották maguknak. Reklamálni meg természesen senki nem fog, hiszen vagy épp börtönben ül, vagy annak örül, hogy megúszta a börtönt. „Always follow the money” – visszhangzik a Drót Lester Freamonjának bölcsessége ezúttal is. Csakhogy itt a pénz pont a rendőrök feneketlen pénztárcájában tűnik el.

Ami a sorozat legnagyobb erénye – hogy kendőzetlenül, minimális szerzői beavatkozással, mondhatni a valósághoz már-már reenactment-szerű ragaszkodással beszél közelmúltbéli eseményekről –, a legnagyobb hibája is. Előszöris nem tud (igaz, valószínűleg nem is akar, meg játékidő sem lenne rá) olyan nagy és komplex társadalmi tablót festeni, mint a Drót. Míg 2002-2008 között, öt évadban alapos idő volt arra, hogy nagyon összetett társadalmi viszonyokat és folyamatokat is ábrázoljanak (nemcsak a rendőrök és a dílerek, hanem a melósok, a politikusok, a tanárok, az újságírók stb társadalmi „rendjein” keresztül), ezúttal sokkal szűkebb a keresztmetszet. Konkrétan egyetlen felgöngyölítendő ügy van, aminek hátterében mindössze egy darab társadalmi problémát sikerül megmutatni, éspedig a rendőrség morális, anyagi és fizikai csődjét, főleg a Freddie Gray-ügy (de nemcsak) következményeképpen. Mert mi történik, ha a rendőrségre a társadalom nagyrésze ellenséges erőként tekint? Mi történik, ha nincs minimális társadalmi konszenzus arra vonatkozóan, hogy mi a rendőr feladata? Mi van, ha a Nixon-érából származó kifejezés („war on drugs”) tényleg háborúvá „nemesült”, hadakozó felekkel, áthághatatlan (és amint most kiderül, nem mindig faji alapon meghúzott) barikádokkal?

És ide kapcsolódik e minisorozat második hibája (vagyis igazából az egyetlen, mert Drót-szerű alaposságot tényleg igazságtalan lenne számonkérni ettől a hat órától): hogy Simonéktól egyébként egyáltalán nem jellemző módon szájbarágós és papolós lesz helyenként, főleg a vége felé. Míg Simonék más sorozataiban, pl. a Tremében a mondanivaló mondhatni organikusan következik a remekül megvalósított forgatókönyvből, itt – talán egyszerűen mert Amerika egy ilyen korszakát éli George Floyd megölése után – időnként egy-egy karakter eléggé cselekményidegen módon szavalja el, hogy mire kellene gondolnia a nézőnek. Sőt, egy konkrét történetszál erre van felépítve: az FBI-féle nyomozással egyidőben zajlik egy polgárjogi ügyvédnő sztorija (a sorozat egyetlen teljesen kitalált főbb karaktere), aki mintha csak azért lett volna beleírva a forgatókönyvbe, hogy megszólaltathasson különféle státuszú Baltimore-iakat. Ez a szájbarágósság a Treat Williams által (egyébként ragyogóan) alakított nyugdíjas rendőrben csúcsosodik ki.

Ezeket az apróságokat félretéve ismét egy remek, feszült, nagyon sűrű cselekményt kapunk (legalább öt idősík között cikáznak a forgatókönyvírók, de nem kizárt, hogy több is van) a megszokott fanyar-száraz humorral, ráadásul néhány Drót-szereplőt is régi ismerősként üdvözölhetünk kisebb-nagyobb szerepekben. A Miénk a város ékköve mindenképp a robbanékony Jon Bernthal, aki főszereplő híján – hiszen ne feledjük, David Simon-féle sorozat ez, ahol mindenki fontos – a GTTF megzabolázhatatlan vezetőjeként, a korrupt rendőrök Luciferjeként lopja el a show-t. Eszelős tekintetében ott van minden, ami miatt az ember fél, félt vagy félhet a zsaruktól. Az összes vádlott közül ő szembesül legkésőbb és legproblémásabban a saját bűnösségével. Igen, a végletek – bűnöző versus rendőr – valahol így érnek össze egyetlen karakterben.

Izgalmas, ha nem is hibátlan minisorozat a Miénk a város, amelyben a szemünk láttára foszlik szét a társadalmi konszenzus a rendfenntartást illetően és alapozódik meg az út egy Robotzsaru-szerű majdani disztópia számára; ahol nincsenek jó válaszok arra az égető kérdésre, hogy mi van a rendőrségen túl, vagy hogy egyáltalán lehet-e társadalom rendőrség nélkül. És sokadszorra is bebizonyosodott: a Drót babérjaira törekedni lehet, és talán kell is, de nem érdemes.