Az utolsó lépcsőfok nemcsak az idei évet tekintve, hanem a true crime zsánerét vizsgálva is kiemelkedő darab.
Michael Peterson ügyéről talán sokan hallottak. Az író és helyi polgármesterjelölt 2001 decemberében hívta a segélyvonalat, hogy bejelentse: felesége balesetet szenvedett, leesett a lépcsőn. Nem sokkal később újabb hívás jött, amely már Kathleen halálát közölte. A kiérkező hatóságok a nő sérüléseiből és a helyszínen található vér mennyiségéből arra következtettek, hogy talán mégsem baleset történt, hanem maga Michael ölhette meg a nejét. Elkezdődött tehát egy hosszú éveken tartó jogi huzavona, ami mindenféle túlzás nélkül még ma sem ért véget.
A true crime műfaja – elsősorban a Netflix jóvoltából – reneszánszát éli, folyamatosan ömlenek ránk a meghökkentő és brutális megtörtént bűneseteket feldolgozó produkciók. Ráadásul ez egy igen sunyi műfaj, hiszen ezekben a sztorikban nagyon sokszor előkerülnek az igazságszolgáltatás általános problémái, így a gyanútlan néző könnyen hiheti azt, hogy valami nagyon mély tartalmat fogyaszt, miközben csak a leprimérebb vér-és szenzációszomját elégítik ki. Vannak persze kiemelkedő darabok a tartalomdömpingben: az American Crime Story O. J. Simpsonnal kapcsolatos évada csak részben szólt a bűncselekményről – a média, a rasszizmus, a rasszizmussal való visszaélés, a sportolók társadalmi megítélésének témája legalább ilyen hangsúlyos volt. De remek például Liz Garbus Eltűnök a sötétben (I'll Be Gone in the Dark ) című sorozata is, ahol pedig nem annyira a sorozatgyilkos, hanem az ügy megszállottjává váló újságírónő pszichózisa válik központi elemmé.
Lehet tehát ebben a műfajban is minőséget produkálni, és az HBO-nak most sikerült is. Az utolsó lépcsőfok majdnem minden ízében tökéletes sorozat, ami szintén túl tud lépni a bulváros megközelítésen. Antonio Campos szériájában már nem az a kérdés, hogy mi az igazság, hanem hogy létezik-e egyáltalán igazság, ráadásul eközben az ilyen ügyeket feldolgozó filmesek és az ezt élvező nézők is megkapják a maguk reflexióját.
A kiindulópont megegyezik a valós történésekkel: Michael (Colin Firth) vérben úszva találja feleségét (Toni Collette), és hívja a hatóságokat. Nem tudjuk pontosan, mi történt, de a férfi nagyon zavartnak tűnik, mintha minden mondatába belebonyolódna. Szépen lassan megérkeznek a helyszínre a családtagok is, közben azonban vizsgálat indul, és elég hamar Michaelre terelődik a gyanú, akinek sorra jönnek felszínre a hazugságai (eltitkolt biszexualitás, nem létező katonai kitüntetés). A felbérelt sztárügyvéd (Michael Stuhlbarg) mindent megtesz a férfi védelméért, a család viszont kettészakad, néhányan nem tudnak hinni az apa ártatlanságában.
Az utolsó lépcsőfokban legalább három idősík keveredik (látjuk az ügy alakulását, flashbackekben ismerjük meg a család életét, és idővel egy jövőbeli szál is belép), mindez azonban nem érződik feleslegesen túlbonyolítottnak. Egyrészt ez a szerkezet nagyon egyértelműen hívja fel arra a figyelmet, hogy az események miként függnek össze, másrészt lehetőséget ad az alkotóknak az információ cseles adagolására is: mindig csak annyit tudunk, hogy ne lehessünk biztosak az éppen aktuális teória igazságában.
Merthogy Camposék úgy mutatják be a sok elméletet és forgatókönyvet szülő ügy eseményeit, hogy az összes teóriát ábrázolják, sőt, el is játszatják azokat a színészekkel. Ez egyébként a sorozat talán egyetlen igazán hatásvadász húzása, szegény Toni Collette legalább háromféle módon hal meg, ennek ellenére azonban azt sem lehet állítani, hogy ez a gesztus teljesen funkciótlan lenne, mert azzal, hogy minden eshetőség akkurátusan megjelenik, a sorozat elkerül(het)i a részrehajlás vádját.
Miközben persze mind a nyolc rész az objektivitás doktrínájának támadásáról szól. Helyenként ez Juliette Binoche karakterétől konkrétan el is hangzik, máskor pedig az események maguk hívják fel erre a figyelmet. A Peterson-ügyről az Oscar-díjas Jean-Xavier de Lestrade egy dokumentumsorozatot is forgatott (jelenleg is nézhető a Netflixen), a munkafolyamat pedig megjelenik az HBO fikciós alkotásában is. A filmesek intim kapcsolatot alakítanak ki a család tagjaival, a vágó, Sophie (őt játssza Binoche) bele is szeretett a férfibe. A filmes szál egyébként picit lóg a levegőben, a nő motivációi egyáltalán nem tisztázottak, egy jelenet miatt azonban mégis érdemes volt beemelni ezt a vonalat: ebben arról beszélget a rendező, Sophie és a producer, hogy egy bizonyos elem benne maradjon-e a kész munkában. Nem is a konkrétum a lényeges, hanem ahogy ez a vita rávilágít arra, hogy ilyen ügyeknél mekkora felelőssége van a filmeseknek: akár egyetlen jelenet képes befolyásolni a néző percepcióját. Ráadásul a jelenet azt is sejteteti, hogy az alkotókat miképp határozza meg a saját véleményük és érzelmi viszonyulásuk, ez pedig megint csak izgalmas etikai vitákat nyithat.
De maga a befogadó is tárgya Az utolsó lépcsőfoknak, erre pedig az operatőri munka világít rá zseniálisan. Lyle Vincent kamerája ugyanis nagyon sokszor meglepő pozícióból és távolságból mutatja az eseményeket. A nézői voyeurizmus azáltal válik egyértelművé, hogy sokszor a képek is a megfigyelés illetlenségéről tanúskodnak, mintha ajtónyílásban leskelődnénk vagy bujkálva hallgatóznánk. Talán a legszebb példa erre, mikor Michael és Kathleen egyik veszekedését nagyon távolról mutatja a kamera, majdhogynem a szoba egyik végéből nézünk át a másikba. Egy vitánál épp az lenne a lényeg, hogy mindent lássunk, a színészi játékon legyen a hangsúly, itt azonban a cél más: a nehezen kivehető beszélgetés disszonanciát kelt a nézőben.
Az utolsó lépcsőfok remek a dinamikák ábrázolásában. Michaelék egy nagy és modern családban éltek, ahová nagyon különböző háttérrel kerültek be a gyerekek, a sorozatban pedig mindannyiukat meg is ismerjük. Campos pedig e tekintetben elmegy a falig: családon belüli erőszak és kőkemény nárcizmus is felsejlik az apa részéről, és a kegyelemdöfést ez adja meg végül. Lehet, hogy sosem derül ki, mi történt valójában Kathleennel, de a gyereket Michael már sosem kaphatja vissza.
A sorozatot a legfelsőbb polcra végezetül a casting teszi fel. Colin Firth elsőre meglepő választásnak tűnik egy ilyen szerepre, de valójában tökéletesen passzol az alkotói koncepcióhoz. Olyasvalaki kellett, akiről eleinte nem nagyon tudjuk elképzelni, hogy megölné a feleségét, de akinek azért minden mondata kelt némi gyanút. Juliette Binoche képes valós érzelmekkel megtölteni Sophie picit alulírt francia sztereotípiáját, Michael Stuhlbarg pedig jó használja ki az ilyen sorozatokban mindig előkerülő sztárügyvéd ziccerszerepét.
Azt tehát Az utolsó lépcsőfokból sem derül ki, hogy mi történt Kathleen Petersonnal, de mintha Camposék szerint Michael szempontjából ez nem is számítana. Ennek az embernek az élete egybefüggő tragédia, eközben elképzelhető, hogy a feleségét is megölte. Elképzelhető, de egyelőre nem bizonyítható.
