Az úgynevezett true crime, tehát a megtörtént bűnesetet boncolgató tévéműfaj legtöbb esetben a dokumentumfilm és a krimi elhanyagolt mostohagyereke. Vagy a dokumentarista része unalmas (nincs elég mutogatnivaló archív felvétel, vagy a beszélő fejek unalmasak), vagy a bűnügyi része kopott meg és nem tudják úgy folyamatában megmutatni a rendőri munkát, hogy hosszú órákon lekösse a nézőt (mint pl. egy dramaturgiailag tökéletesen felépített fikciós zsarufilmben). Az HBO friss McMilliók című minisorozata ügyesen lövi be azt a sávot, ahol a sztori police proceduralként is izgalmas még, de dokumentumfilmként, magán túlmutatva is releváns.
Persze, szerencséje van a karakterekkel. Ennek a hihetetlen, 1989 és 2001 között zajlott bűntény-sorozatnak valahogy olyan szereplői voltak – legyen az FBI-ügynök, főügyész, piti gengszter, vagy a gyors meggazdagodás lehetőségétől elvakított átlagember –, akik szinte mind kamera elé valóak. Vagy legalábbis jól válogatták ki a készítők az érdekesebb arcokat, hiszen többszáz elkövetőről volt szó. Történt ugyanis a napfényes Amerikában a dicső nyolcvanas évek – a diszkó-korszak, a dauerolt hajak és a buggyos-színes ruhák érája – legvégén, hogy egy Jerry Jacobson nevű ipse elkezdte ellopogatni egy McDonalds-nyereményjátékból (a Monopoly címűből, ahol a népszerű asztali játékra hasonlító, de irtózatos értékű kockákat lehetett nyerni) a többet érő darabokat. Persze, nem válthatta volna be ő egyedül az összeset, így hát gyanútlan (vagy éppenséggel nagyon is gyanús) ipséket keresett meg, és létrehoztak egy ügyes kis hálózatot, amin keresztül különböző átlagos vagy kevésbé átlagos polgárok kapták meg a sokszor akár egymillió dollárt érő nyereményt – természetesen a megfelelő jattot kicsengetve az instant mini-bűnszervezet hierarchikusan felettük álló tagjainak.
A lopás az lopás, tehát bűn, ez nem is kérdés, de miért pont az FBI foglalkozott vele? Nincs fontosabb dolguk, mint egy nyamvadt nyereményjáték álnyerteseit felgöngyölíteni? Bűnösök-e, vagy pontosan mennyire és miben bűnösök azok a szerencsétlen, a könnyű pénztől elcsábult emberek, akiknek akár a teljes életét tönkretette ez az ügy? Kiket károsított meg egész pontosan? A Mekit (de hiszen az amúgyis kiadta volna a pénzt)? A játékosokat (de hiszen a matematikai esély teljesen random)? A jó az a hatrészes, részenként egy-egy órás McMillionsban, hogy a klasszikus nyomozós kérdések (hogyan csinálta? hogyan buktatták le?) mellett ilyeneket is feszeget, és nem próbál meg teljesen fekete-fehér képet festeni, ahol a barikád egyik oldalán patyolattiszta zsaruk, a másikon pedig sötétlelkű gengszterek acsarognak egymásra. Van ideje kifuttatni a történetet és a karaktereket, és nagyon finoman adagolja a nyomozás, az ügyészség munkáját is, de az elkövetők, sőt azok családjai meghasonulását is képes lélektanilag többé-kevésbé hitelesen megmutatni.
Szakmailag talán az a legnagyobb bravúrja a dokumentumsorozatnak, hogy le tudta ültetni a kamera elé ezt a sokféle embert, köztük olyanokat is, akiknek láthatóan púp a hátán újra átélni ezt a húszéves sztorit. Persze, olyanok is vannak, akik alig várják, hogy szerepeljenek: az egyik ilyen Mathews FBI-ügynök, aki tenyérbemászósága ellenére is valami hihetetlenül filmszerű figura – mint aki egész életében erre a szerepre gyakorolt, mintha csak az egész karrirerjét erre akarta kifuttatni, hogy majd egyszer film készül belőle. Szinte zavarbaejtő karakánsággal és ugyanakkor nyegleséggel mesél saját munkájáról, időnként egy-egy akkora kínos vigyort bevágva, hogy még a Hide the Pain Haroldként mémmé vált Arató András is megirigyelné. Persze, vannak még itt díszes figurák: az időközben elhunyt, a csalás-hierarchia második legfontosabb embere, Gennaro Colombo családja – özvegye, egyik gyereke, valamint testvére és annak felesége. Ők, kéremszépen, sopranóbbak a Soprano családnál. Ha nem is érdekel a konkrét bűntény, de szívesen látnánk igazi kivénhedt gengszterfeleséget mellbevágó őszinteséggel nyilatkozni a kamerának, akkor itt a tökéletes lehetőség. A többi hihetetlen arcról (Mark Devereaux szigorú, de igazságos főügyész; A. J. Glomb, aki Gabriel García Márquez kiköpött hasonmása és egyben piti gengszter, aki még csak meg sem bánta amit tett) nem is beszélve. Sajnos pont az egész bűnügy kieszelője, az Uncle Jerry néven futó ember nem állt kötélnek, de lehet, hogy jobb is: így egészen utolsó pillanatig tudtak csavarokat tartogatni a készítők, pl. olyanokat, hogy konkrétan hogyan zajlott a játékdarabkák ellopása.
Apropó csavar: a legzseniálisabb az egészben (és ez nem a minisorozat készítőinek, hanem a FBI-csapat érdeme) az, ahogyan tőrbe csalták a „nyerteseket” és rávették őket, hogy nyilatkozzanak. Már az is elképesztő, hogy az említett floridai gengszter, Jerry Colombo képes volt ország-világ elég kiállni, és a tévében villogni lopott nyereményével, de az, hogy az FBI-csapat is a nyilvánosság vonzerejét használta ki, egészen hihetetlen. Közhely, de ennyire amerikai sztorit senki sem tud írni, csak maga az amerikai élet. Főhősei nem is annyira ezek a csak úgy meglelt, szuper figurák, hanem az emberi butaság, a kapzsiság – és a leleményesség. A McMillions talán egyetlen problémája – a főkolompos hiánya és a néha gagyi „reenactment”-részletek mellett – a hossza. Talán négy vagy öt epizódban is el lehetett volna intézni ezt a néha redundáns történetet.
Tavalyelőtt a 20th Century Fox bejelentett egy filmet, ami ezt a bűnesetet dolgozná fel, Matt Damon főszereplésével, Ben Affleck rendezésében. Azóta semmit sem tudni erről a filmtervről, de nem is baj: ez a majd’ hatórás sorozat pont eléggé filmszerű és izgalmas, meg sem kíván további fikcionalizálást.
