Az „ikercsúcsokról" elnevezett kisváros története különleges helyet foglal el a tévésorozatok között. 1990-ben, a Twin Peaks indulásának évében a művész- és függetlenfilmes világ David Lynch-et elsősorban a Radírfej és a Kék bársony alkotójaként tartotta számon, olyan rendezőként, aki egy igen eredeti, radikális mozgóképes narratíva megalkotásának ígéretét hordozza műveiben.
Nem véletlen, hogy számos rajongóját hidegzuhanyként érte a hír, miszerint a kultikussá vált direktor tévéfilmsorozat gyártására adta a fejét: a dolog sehogy sem illett a Lynchről kialakított képbe, a sorozatműfaj – és egyáltalán a televízió médiuma – a lehető legalkalmatlanabbnak látszott a rendező sajátos képi és tematikai világának közvetítésére. Visszatekintve pontosan látható, milyen kulcsfontosságú szerepet töltött be a két évadot – huszonkilenc epizódot – megélt sorozat a rendező impozáns életművében – mint ahogy az is, hogy a Twin Peaks (a borús jóslatok ellenére) nemhogy letérítette volna őt saját külön(c) útjáról, hanem éppenséggel a Lynch-hangulat, Lynch-világ hosszútávú kikristályosodására adott lehetőséget. Méghozzá az egyik legpopulárisabb médiaműfajban; érthető, hogy mindmáig ez a legszélesebb körben ismert, legnépszerűbb munkája (annak ellenére, hogy maga Lynch csak a sorozat első, második, nyolcadik, kilencedik, tizennegyedik és huszonkilencedik részét rendezte, a többit mások készítették bérmunkában – afféle „karmesterként" azonban végig szemmel kísérte a produkciót).
Lynch úgy járt el, mint minden, markáns egyéniséggel rendelkező szerző: mivel a feladat könnyen vállalhatatlan kompromisszumokba kényszeríthette volna, fogta a feladatot és a műfajt, majd a saját képére formálta – bebizonyítva, hogy így is lehet tévésorozatot készíteni, és a nézők mégsem kapnak szívinfarktust az esti tévézés közben. Ebben nagy segítségére volt társ-forgatókönyvírója, a tévé világában meglehetősen jártas Mark Frost. A Twin Peaks sikere a szokatlan, paranormális-darkos elemekre építő tévésorozatok dömpingjét hozta. Nem bizonyítható persze, hogy a Lars von Trier-féle Birodalom, az American Gothic vagy az X-akták debütálása bármilyen módon visszavezethető lenne a Lynch-opusz sikerére, de tagadhatatlan, hogy a Twin Peaksnek nagy szerepe volt az átlagnézői tévéfogyasztási szokások átrendezésében.
Chris Rodley, a David Lynch-interjúkötet1 szerzője-szerkesztője írja, hogy a Twin Peaks szabályos támadást indított „a tévézés kedélyes, otthonosan kényelmes formája ellen". Ennek a kijelentésnek az igazságát nem nehéz belátnunk – elég azokra a most is erősen élő emlékekre/élményekre gondolnunk, amelyek a sorozat első hazai vetítése során lerakódtak bennünk (azokban legalábbis, akik hétről hétre figyelemmel kísérték, mint e sorok írója is – rettegve, borzadva, „véletlenül" felkapcsolva hagyott villannyal, de egyfajta bűvöletben odaszögezve a készülék elé). Ebből a szempontból a Twin Peaks leírható úgy is, mint bizonyos műfaji sémák és nézői elvárások „kifordítója", átformálója – mint az a sorozat, amely új életet lehelt egy meglehetősen lagymatag és kiszámítható tévés műfajba, újszerű tartalmat adott egy sor – keresztül-kasul keresztezett – zsánerklisének.
TwinpX-akták
Az imdb.com internetes oldalán a Twin Peaks műfajmeghatározása gyanánt a következő meghökkentő definíció(sorozato)t találjuk: Comedy/Crime/Drama/Fantasy/Horror/Mystery/Romance/Sci-fi/Thriller. Cinefil legyen a talpán, aki erről következtetni tud a film témájára. A meghatározás mindazonáltal pontos: a Twin Peaks valóban a felsorolt műfaji elemek között lavírozik, hátborzongató egyensúlyérzékkel.
A történet hagyományos, thriller-elemekkel átszőtt krimiként indul. Az északnyugati kisvárosban brutális módon meggyilkolják Laura Palmert, a helyi gimnázium üdvöskéjét. Az eset felkavarja az amúgy békés városka nyugalmát, a félelem eluralkodik a település lakóin. Harry S. Truman seriff vezeti a nyomozást – és hamarosan segítőtársra akad a helyszínre vezényelt, kissé bolondos, de rendkívül éles eszű FBI-ügynökben, Dale Cooperben (Kyle MacLachlan parádés alakítása). Cooper ügynök és Truman seriff duóját sokan hasonlították Sherlock Holmes és Dr. Watson kettőséhez; az összehasonlítás kétségkívül meg is állja a helyét, mert a felállás – a néző számára megnyugtatóan – hozza a bűnügyi műfaj detektívpáros-toposzát. Csak később kezd kiderülni, hogy Cooper igazi szellemi rokona talán nem is Holmes vagy éppen Poirot – a nyomozói racionalitás megtestesítői –, hanem inkább a Chesterton-féle Brown atya: a katolikus pap, aki a metafizika „mankójára" támaszkodva, sokkal inkább megérzéseire, mint az ok-okozat kötelező összefüggéseire hagyatkozva végzi felderítő – s egyben térítő – munkáját.
A cselekmény bonyolódásával előtérbe kerül Cooper ügynök intuitív énje, a szenvtelen, tényszerű vizsgálódást felváltják/kiegészítik az álmok és víziók kínálta alternatív gyilkosság- és világmagyarázatok. A tények és nyomok egyre inkább értelmüket vesztik, a köröm alól kiszedett betű és a bűnügy egyéb rekvizítumai kevésnek bizonyulnak: a kartéziánus ész bemondja az unalmast. Nagyon finoman, nagyon rafináltan térít le bennünket a Twin Peaks a bűnügyi sémák által diktált oknyomozás útjáról – s amikor a sorozat kellős közepén a detektív „meghal", majd „feltámad", és fény derül a gyilkos (pontosabban a „gyilkos" földi-fizikai hordozójának) kilétére is, már rég biztosak lehetünk abban, hogy jóval többről van itt szó, mint egy szokványos bűnügy felderítésének dokumentálásáról. Ennek ellenére a sorozat csak a vége felé kezd igazán elkomorulni: a vérfagyasztó thriller- és rémtörténetszálat mesterien gazdagítja az apró adagokban tálalt, de annál hatásosabb komikum, a szereplők közti viszonyok humora, a cseresznyéspite-evéstől Cooper szórakozottságán keresztül a különböző, jóindulattal is bolondosnak és bizarrnak nevezhető figurák felvonultatásáig.
Lynch egyik nagy erőssége éppen a karakterek megformálásában áll. Kivétel nélkül mindenki hordoz valamilyen nyugtalanító vonást, valami torzulást, valami titkot. A hétköznapi bűnök és hazugságok mögött érezhetően valami rettenetes rejtőzik: a Gonosz szépen kiporciózza fejadagjait. Tuskó Lady, a félszemű Nadine, Leo, a félelmetesen gyagyás kamionsofőr, Leland Palmer, Laura apja és Gyilkos Bob „gazdateste", Laura hisztérikus anyja, az aranyosan esetlen Lucy titkárnő, Andy, az ijedős-sírós rendőr, az elbűvölő Josie Packard, az ördögi Benjamin Horne, a Martell-házaspár, a világok közt mozgó Briggs őrnagy, a félkarú Mike – csak néhány alakja ennek a pazar panteonnak. Nagyrészt általuk hajlik át abszurdoid-groteszkbe a Twin Peaks miliője. És természetesen ott vannak a tisztán fantáziafigurák: az idegenből jött (törpe) ember, az Óriás, és persze maga Gyilkos Bob, minden bűn eredője – ők lakják be ezt a permanens rémálomvilágot.
A háttérben pedig nagy hőfokon zajlik a város tinédzsereinek szerteágazó szerelmi románca, Donna, Audrey, Bobby, James, Shelly szövevényes magántörténete, amely egyszerre közelít a megoldáshoz, illetve távolít el attól. És nagyon sokat sírnak, mint egy hamisítatlan melodrámában.
Lynch pedig szeretnivaló, fanyar iróniával lépdel a különböző történéssíkok, a narrációs szintek és műfaji toposzok között, miközben egyre zűrösebbnek tűnik minden.
Tévútvesztőben
A helyszíneknek roppant fontos szerepe van a Twin Peaks fordított világában. Akárcsak a szereplők, a helyek sem olyanok, amilyennek látszanak, vagy amilyennek lenniük kéne, „mintha-helyek": emlékeztetnek valamire, de sejtjük, hogy igazi rendeltetésük mégsem az, ami a hétköznapokban. Ilyen – az éjszakánként baljósan zúgó erdő, az ambivalens természeti közeg mellett – Palmerék háza, a fafeldolgozó üzem, a hotel súlyos nyersfával bútorozott szobái vagy a Roadhouse fogadó. Itt, ebben a kültelki kocsmában a meglepően érzékeny lelkű motorosok és famunkások Julee Cruise fájdalmasan melankolikus, édes-bús, mégis borzongató dalait hallgatják – hosszas értekezéseket lehetne írni arról, hogyan járul hozzá Angelo Badalamenti zenéje a Twin Peaks összetéveszthetetlen atmoszférájának megteremtéséhez. A Roadhause szórakozó- és találkahely, de több annál: hőseink innen indulnak randevúzni a sötétséggel.
Az obskurus kiruccanások pedig egy beavatási szertartás stációi. Minden út az alanti világba, a vörös szobába vezet, súlyos drapériáival, antik szobraival, csíkozott padlójával, túl- és félvilági lényeivel, a torz módon mozgó és beszélő gnómmal (visszafelé vették fel mind a beszédet, mind a mozgását), és a homályzóna mindazon figurájával, akivel az időközben lelki vezetővé, afféle sámánná előlépett Coopernek szembesülnie kell. Érdekességként megemlíthető, hogy a Twin Peaks pilot-epizódjából két verzió is készült, az egyik amerikai, a másik pedig külföldi használatra. Az egészestés külföldi változatba bele merték foglalni Gyilkos Bob néhány jelenetét és a bűnügyi filmsorozatot egyértelműen misztikus-mágikus-ezoterikus irányba eltoló vörös szoba képsorát, ahol a megvénült FBI-ügynök találkozik Laura Palmer túlvilági másával is. De találkozik saját, Bob képére formált másával is, rosszabbik énjével – az utolsó pillanatig nem tudjuk, melyikük (a „jó" Cooper vagy a „rossz" Cooper) került ki győztesen a vörös-sötét labirintus félelmetes folyosóin és szobáiban megvívott küzdelemből. A doppelganger-toposzt aktualizáló történetben azonban a túlvilági kalauzzá, vallási vezetővé avanzsált „jó" Cooper gyengének bizonyul: szerelmes lesz, és áldozatával ezt a szerelmet szolgálja (hogy a mágikus szál mellé visszatérjen a melodramatikus vonal is). Alulmarad az esszenciális Rosszat megtestesítő Bobbal szemben – mint az említett interjúkötetből kiderül, ideiglenesen és Lynch szándékai ellenére, a tévésorozat kényszerű leállása miatt. Ebben a formában azonban a befejezésnek különösen sötét és rejtélyes üzenete van. Alighanem soha nem tudhatjuk már meg, voltaképpen mit súgott Laura Palmer Cooper ügynök fülébe a vörös szobában – bár talán következtethetünk rá az 1992-es Twin Peaks: Tűz, jöjj velem! című mozifilmből. De az már egy másik történet.
1 Chris Rodley (szerk.): David Lynch. Beszélgetések. Osiris, Budapest, 2003. Ford.: Stőhr Lóránt.
