A M*A*S*H tévésorozatot a 20th Centrury Fox készítette a CBS tévéadó számára. 1972 szeptemberében dobbantott, és a kezdeti mérsékelt sikerek után egyre többen kezdték nézni...

1983 február 28-án vetítették a nagy, kétórás, Goodbye, Farewell and Amen (Viszlát, jó utat és ámen) című befejező részt, ami azóta is, lassan negyed évszázada tartja a legnézettebb tévéműsor rekordját: több mint ötvenmillió ember búcsúzott egyszerre a tizenegy évig futó sorozat szereplőitől, ami a háztartások hatvan százalékát jelentette, azaz az összes éppen akkor tévéző emberek hetvenhét százalékát. Ezzel majdnem tízmillóval megelőzte az addigi rekordtartót, a Dallas utolsó részét (a Ki lőtte le J.R.?-t). Ám a M*A*S*H története nem 1972-ben kezdődött, hanem sokkal korábban, a második világháború végével…

1945 augusztusában az Egyesült Államok és a Szovjetunió eldönti, hogy a 38. szélességi kör mentén felosztják Koreát: az északra eső japán csapatok a Szovjetuniónak adják meg magukat, a délre esőek pedig az USA-nak. Magyarán: a nép véleményét ki sem kérve, kettéosztották az országot, okot szolgáltatva egy jó kis polgárháborúnak. A két nagyhatalom a megfelelő székekbe beültette a saját maga bábkormányait, amelyek persze a saját ideológiájuk mentén próbálták volna újraegyesíteni a kettészakadt országot. Az észak-koreaiak durván játszottak, szovjet tankokat kaptak kölcsön, Sztálin beleegyezésével támadtak. Amerika és az Egyesült Nemzetek ezt nem nézhette tétlenül, és már pár hónapra a konfliktus kirobbanásától, 1950 októberében beavatkoztak. A háború (amit az amerikaiak eufemizálva rendőri beavatkozásnak vagy koreai konfliktusnak hívtak) tulajdonképpen 1953-ig tartott – noha azóta sem írtak alá tulajdonképpeni tűzszüneti okmányt.

Az Egyesült Államok ebben a háborúban használta először azokat az orvosi egységeket, amelyeket MASH-nek hívtak (Mobile Army Surgical Hospital, azaz Mobilis Hadsebészeti Kórház). Ezek a jól szervezett sebészi egységek közelebb merészkedhettek a tulajdonképpeni fronthoz és így jóval nagyobb hatékonysággal menthettek életet. H. Richard Hornberger egy ilyen egységben szolgált sebészként a koreai háború alatt, majd hazakerültével, Richard Hooker írói álnéven megírta az ottani élményeit, M*A*S*H: A Novel About Three Army Doctors (Egy regény három hadiorvosról) címmel, ami 1968-ban jelent meg és hatalmas siker lett. A 20th Century Fox azonnal lecsapott a jogokra, de sokáig nem talált rendezőt, aki hajlandó lett volna elkészíteni a filmet. Végül 1970-ben a fiatal Robert Altman elfogadta az ajánlatot, és Ring Lardner Jr. eredeti forgatókönyvétől és a regénytől jócskán eltérő hangulatú/szövegű filmet rendezett belőle, megalapozván a saját stílusát és sikerét. Senki sem számított arra, hogy annyira sikeres lesz a film (a közönség és a szakma egyaránt bezabálta), de ha már az lett, akkor gyorsan megpróbáltak tévésorozatot faragni belőle. Nos, ebből lett két évvel később a M*A*S*H, egy azonnal felismerhető, örökzöld sorozat, ami azóta is időnként újra és újra reneszánszát éli – és összesen tizennégy Emmy-díjat nyert el tizenegy év alatt. Miért (volt) ennyire sikeres?

Először is jó adagot csippentett le a film és a könyv sikeréből, és ez benne volt a CBS által kiagyalt pakliban – sőt erre alapoztak (s közben Richard Hooker, a könyv írója folyamatosan produkálta az egyre gyengébb minőségű folytatásokat). Noha a film más mint a regény, és a sorozat más mint a film, az átmentett karakterek és szituációk minden médiumban meg tudják szerettetni magukat. Talán egyetlen sorozatban sem voltak annyira konkrétan megrajzolva a karakterek, jellemek, mint a M*A*S*H-ben: tipikusan olyan figurák, akikről pontosan tudjuk, hogy mit mondanának egy bizonyos helyzetben.

Másrészt, Amerika éppen a vietnami háborúval volt elfoglalva (ezúttal igen, kimondták, hogy ez bizony háború és bele is buktak). Nem csak a katonák, hanem mindenki benne volt a játékban – ha nem másként, akkor otthonról drukkolóként, ellentüntetőként vagy adófizetőként, akinek a pénzéből kommunistaellenes harcot folytatnak Ázsiában már ki tudja mióta. Éppen ezért a közönség jobban odafigyelt a háborús témákra. Altman a filmjében ezt ki is használta, és noha történelmileg minden pontra volt téve, nem igazán hangsúlyozta, hogy a koreai háborúról volt szó, arra számítva, hogy a közönség összemossa az éppen futó háborúval – és úgy is lett. A sorozatban már kissé hangsúlyosabban rajzolják meg a történelmi helyzetet, jobban tudatosítják a sztori terét és idejét, mindazonáltal sokaknak Vietnam, Korea, az ázsiai beavatkozások egyetlen hatalmas történetet jelentenek – joggal. Ezt az érdeklődést is kihasználja a sorozat, tökéletes időzítéssel (a sors fintora: noha a háború 3 évet tartott, a sorozat 11-et).

Harmadrészt pedig zseniálisan ötvözi a két legsikeresebb sorozattípust, ezáltal egyedi amalgámot, új műfajt hoz létre: egyszerre sitcom és egyszerre kórházas sorozat. Míg a sitcomokban a helyzetkomikum és a vicces replikák vonzzák az embereket, addig a kórházas sorozatokban a mély humanizmus, ami ugyan nem létezik már, talán sose létezett, de egyfajta ideális toposzként még mindig él az emberek elvárásaiban: talán gyerekkori olvasmányokból, vagy a túlidealizált és túlmediatizált hippokratészi eskü miatt. Nos, a M*A*S*H egyrészt epizódonként, de néha epizódokon belül is gyönyörűen tud egyensúlyozni a humor és a dráma között. És ezzel nem tragikomikumot hoz létre, hanem humanista drámát, amit csak humorral lehet túlélni. S ehhez tökéletes helyzet a háború. Egyszerre meg tudja tehát fogni a háborús filmek, a sitcomok és az orvosdráma-sorozatok rajongóit.

Negyedrészt pedig azért tudott fennmaradni annyi időn keresztül, mert képes volt változásra. A helyzet változatlan maradt, a figurák is többé-kevésbé ugyanazok, de a hangnem egyre inkább eltolódott a drámai felé – ez leginkább Alan Aldának köszönhető, aki színészből a sorozat írója és rendezője is lett, teljesen azonosult a szerepével, ha szabad ezt mondanom. És míg az első évadokban a többivel egyenrangú karakter volt, egyre inkább főszereplővé nőtte ki magát – ez is szokatlan egy sorozattól, ami (ettől is) egyre filmesebb jellegű lett (noha mindig is filmes logikával működott, egykamerás sorozat volt, a később divatba jött többkamerás tévéfelvételekkel ellentétben), főleg 1978-tól, az utolsó öt évadban. Ez a drámai hangulatú filmszerűség ér a tetőfokára a befejező, két és félórás részben, amely már az első képével szíven üt: az Alda által játszott figura, Hawkeye egy pszichiátriai intézetben ül.

A sorozatot amúgy Larry Gelbart találta ki és eleinte a film ötleteit aprózta fel huszonötperces részekre, miszerint két sebész (Hawkeye és Trapper, később Hunnicutt) úgy próbálja átvészelni a háború megpróbáltatásait, hogy egyfolytában ökörködnek és isznak. Ezzel állandóan kivívják egy másik sebész (Burns, később Winchester) és a főnővér (Houlihan) haragját, akik a tábor felé pedáns, katonai fegyelmet propagálnak, de a háttérben gyöngéden parodisztikus szerelmi szálat szőnek. A két véglet között áll az egyáltalán oda nem illő főnök (Henry Blake), aki sohasem tudja eldönteni, hogy kinek adjon igazat, de önmagában is tragikomikus figura: kettészakítja az, amit igazán akar (orvos lenni és viccelődni) és az, aminek lennie kell (az egység főnöke, alezredes). Ezt a képet színesítik más figurák, mint pl. a titokban boxoló tábori lelkész (Mulcahy atya), egy állandóan megszökni akaró kényszertranszvesztita tizedes (Klinger) és a tábori hivatalnok (Radar – akit Gary Burghoff alakít, az egyetlen színész, aki a filmből átmentődött), valamint sok más figura. Az előbb említett drámai hangsúlyeltolódás a figurákhoz is kötődik: a negyedik évadtól Hawkeye haverja, Trapper távozik és helyére érkezik a sokkal komolyabb, családapa Hunnicutt; vagy amint az egyetlen igazán burleszk jellegű antipatikus figura, Burns hazamegy, és a helyére egy komolyabb, nemesi ranggal rendelkező tiszt, Winchester érkezik. Az első igazi drámai fordulat a harmadik évad végén következik be, amikor a legénység megtudja, hogy az addigi jó barát és főnök Blake éppen hazafelé tartó gépét lelőtték és belehalt. Az ő helyére is egy sokkal kevésbé komikus figurát, Sherman T. Pottert helyeznek ki. Aztán az évek folyamán egyre inkább megnő az első évadokban csak néha feltűnő szimpatikus pszichológus, Sidney Freeman szerepe is. A vicces tábori konfliktuskat az időnként beérkező sebesülthegyek ritmizálják, amikor az egész tábor a műtőbe tömörül, operációra – persze a poénok ott sem mindig szűnnek meg. Ez a váltakozás egy egészséges hullámzást biztosít a műsornak: mielőtt megunnánk az egyik díszletet, azonnal vághatnak a másikra. És ezt hitelesen: sok epizód története tényleges háborús emlékekből íródott – ezek a készítőknek a túlélőkkel készített interjúiból származtak.

A sorozat egyik legnagyobb erénye az volt, hogy néha elég hangosan és merészen bírálta az amerikai beavatkozások milyenségét – és egyáltalán hasznát. Igaz, hogy mindezt egy régen lejárt háború narratíváján belül tette, de a párhuzamokat mindenki láthatta: a M*A*S*H alapkonfliktusa a humanista, szabados, poénos orvosok és a szűklátókörű, buta, erőszakos katonaság (és ezáltal az egész hatalom) között van, ezt finoman végig fenn tudja tartani 11 éven keresztül újabb és újabb meglepetésekkel, úgy hogy a végére mindig ki lehessen mondani egy olyan örökérvényesség-szagú etikai szentenciát, ami miatt a film meg tud úszni minden támadást. Miszerint az emberi életnél fontosabb nincsen.

Filmnyelvi – tévétörténeti szempontból meg még azért fontos a M*A*S*H, mert néha, egy-egy epizód keretein belül, nagyon merész ötleteket is kivitelezhettek. Például az egyik rész egy mockumentary/áldokumentum, amelyben interjút készítenek a katonákkal. Egy másik epizódban az Alan Alda által játszott Hawkeye-figura egy hihetetlen, az egész részt kitevő 23 perces monológot mond el. A Point of View című epizód egy sebesült katona szubjektívjéből mutatja be a tábort, a Life Time című pedig valósidőben, 22 perc alatt történő idő elleni versenyfutás (azaz versenyoperáció), a Dreams című pedig egy szürrealista próbálkozás, amelyben a sebészek és más táborlakók rémálmait vizualizálják az alkotók, egészen filmszerűen.

A sorozat most is népszerű: 2002-ben kezdték kiadni DVD-n az egyes évadokat – ezt a vállalkozást éppen a tavaly fejezték be. És folyamatosan újrabemutatják különböző kábeltévéken: éppen az idei év elején vetítették le egy hét alatt egy szünet nélküli maratonban mind a 251 részt. Állandó referencia, örökérvényű, mindig nézhető műsor maradt. Úgy tudta megtartani a hitelességét, hogy nem kellett a telenovellák vagy a Dallasok szintjére süllyednie. Ha lenne Pantheonja az amerikai televíziózásnak, a M*A*S*H mindenképpen ott csücsülne valahol fent.