Uma Thurman elképesztően kék szeme és búzakalász színű haja. A fehér metró, netalántán a jövő metrója, amelyik úgy néz ki, mint valami óriás hernyó Ben Affleck-et üldözi, és pont a kellő pillanatban megáll. Ha gyorsan válaszolnom kell, hogy mi is jut eszembe a filmből vagy a filmről, hát ez az a két jelenet, amely mély hatást tett rám, a többi pedig felejthető.
Ezáltal el is árultam, hogy eléggé gyorsan elvesztettem az érdeklődésemet a film iránt, még valahol a film elején. Pedig biztatóan indult. A téma nagyon is felcsigázta érdeklődésemet. Michael (Ben Affleck) profi high-tech mérnök, aki különböző vállalatoknak dolgozik. Mivel a munka, amelyet végez ultra szuper titkos, a szerződésben benne foglaltatik, hogy miután elvégezte a munkáját, kitörlik a memóriáját, így nem fogja tudni elárulni senkinek, mit és kinek dolgozott. A memória kitörlése egy aranyos kis laptop segítségével történik, amire rá kell kapcsolni az agyat. Elképzeltem, ahogy a jövőben rákapcsolhatjuk a szürke állományunkat egy számítógépre és elrendezhetjük benne, mint valami file-okat az emlékeinket, hogy rend legyen odabent, és ha valami kellemetlen dologra akadunk, rákattintunk a delete-re, persze közeli barátunk, a számítógép megkérdezi, hogy biztosak vagyunk-e a dolgunkban, és mi szemrebbenés nélkül azt válaszoljuk, hogy igenis tudjuk mi, mit csinálunk, mindig is tudtuk. A végeredmény: no frusztráció, no félelem, no düh, csak boldog emlékek, így tényleg lehetne valós alapja annak a mondásnak, hogy csak a szépre emlékszem.
A film a memória kitörlésének ötletével indít, és ennek megfelelően alakítottam elvárásaimat, amelyek végül is hamisnak bizonyultak. Azt hittem, hogy egy újabb filozofálgató sci-fit lesz szerencsém megnézni. Valami olyasvalamire gondolok, mint a klasszikus Szárnyas fejvadász, ahol ugyancsak felmerül az emlék(ezés) kérdése, avagy a Mátrix, amely a virtuális valóság ajtóit feszegeti. Ámde John Woo inkább egy akciófilmet csinált. Mit nekünk az emberi lét agyoncsámcsogott problémáin rágódni, inkább jöjjön egy kis agymosás. Félreértés ne essék, nem vagyok én bőszült ellenfele az akciófilmeknek. Például John Woo Face/Off (1997) filmje Nicolas Cage-el és John Travolta-val nagyon is tetszik. Ebben a filmben mintha sikerült volna John Woo-nak összehozni azt, amit a Paycheck esetében nem. Jó alapötlet: a jónak és a rossznak kicserélik az identitását, átoperálják az arcukat. Ebből egy kis identitáskrízis keveredik megspékelve akcióval, vagyis üldözéssel és lövöldözéssel. Két legyet egy csapásra: akciófilm 'entellektüeleknek' is. Egy Face/Off elemzésbe például bele lehet vonni Freud „bodily ego"-ját ugyanúgy, ahogy a Mátrixot megilleti Jean Baudrillard szimulákruma. A Paycheck esetében is megvan a jó alapötlet, sőt kettő van belőle. A memória kitörlése mellett felmerül még a 'mi van, ha előre tudjuk a jövőt' kérdése is. Azonban a film előrehaladtával a memória témája, ahogy megjelent, úgy el is tűnik. Semmiféle problémát, identitászavart vagy legalább egy kis fejfájást sem okoz. És a jövő témája egy pár égbe kiáltó közhellyel el lesz intézve.
Ámde mindezek mellett azért még lehetne egy jó akciófilmet kerekíteni belőle. A kötelező elemek megvannak: a főhőst meg akarják ölni, ennek következtében többször is lövöldözési jelenetek fordulnak elő, és a kellő pillanatban egy hosszas motorbiciklis és autós üldözési jelenetet is végig...., hát nem mondhatom, hogy izgulhatunk, mert a filmből teljesen hiányzik az adrenalin, az izgalom. Nagyon sematikus, előre tudható minden. És a vége, az maga a vég. A világ megmentői boldogan éltek, még meg nem haltak, és még a gázsi is előkerült. Maradt még egy esélye John Woo-nak. A színészek. Meglehet, hogy a Face/Off azért tetszik annyira, mert a színészek, Cage és Travolta viszik a filmet. Szóval Ben Affleck és Uma Thurman. Hát nem életük nagy szerepében volt részük, az egyszer biztos. Affleck nem eléggé karakán, és Thurmannak jó a sminkje. Ha valamiért érdemes volt megnézni a filmet, az a belső építészet, a design, a színek, amely egy neo-noir sci-fi keveréket hoz létre.
