Szállnak a galambok, reccsennek a csontok, ropognak a gépfegyverek, az elszánt tekintetek villámokat szórnak, s olykor-olykor még az idő is megdermed, hogy szájtátva csodálhassuk a szédítő akcióbalettet, A bérgyilkos remake-je mégis úgy viszonyul az eredeti filmhez, mint egy szupermarket ismeretlen címkéjű saját márkás whisky-je egy palack 72 éves Macallanhez.
John Woo húsz év kihagyás után ismét Amerika felé vette az irányt, hogy leforgassa életműve talán legszikárabb filmjét, a Csendes éj című bosszúthrillert, mely leglényegére redukálta a műfajt, és dialógusok helyett szinte kizárólag képekkel mesélt, ám még a réges-rég partvonalra szorult rendező alaposan megfogyatkozott rajongótábora sem alélt el a kétes értékű végeredménytől. Woo bátor formaművészként akarta újrafogalmazni önmagát (és felívelő pályára állítani haldokló karrierjét), de nem jött be a számítása, részint azért, mert a nyolcvanas években ördögi érzékkel tökélyre fejlesztett stiláris újításait ma minden második hollywoodi akciófilmben alkalmazzák (vagy ha nem, hát pont azért nem, mert már avíttasnak tekintik), részint pedig saját – hosszú ideje tartó – kreatív válsága akadályozta a sikeres visszatérésben.
Megtalálni a régi hangot – John Woo: Silent Night / Csendes éj
John Woo a kilencvenes évek első felében katapultált Hollywoodba, hogy pár év alatt felélje Hongkongban szerzett alkotói kreditjeit. Utolsó álomgyári munkája, A felejtés bére óta kereken húsz esztendő telt el, s a heroic bloodshed atyja most visszamerészkedett az Újvilágba, hogy kiderüljön, képes-e még világszínvonalú akciófilmet dirigálni.
Mégsem ült sokáig a babérjain: leporolta egyik legemlékezetesebb rendezését, a heroic bloodshed ciklusának non plus ultráját jelentő A bérgyilkost (1989); írótársaival, Brian Helgelanddel és Josh Campbell-lel együtt napjaink lüktető Párizsába helyezte át az időtlen történetet, a Chow Yun-Fat által alakított protagonistát lecserélte Nathalie Emmanuel (Megalopolisz) angyalarcú amazonjára, a szereplőgárdát megtűzdelte még néhány ismerősen csengő névvel (Omar Sy, Sam Worthington), és már le is gördült a gyártósorról a kultklasszikus 21. századi remake-je, hogy a légkondicionált filmszínházak helyett a streamingszolgáltatók kusza repertoárjában landoljon. Az alapsztorit egyébként nagyjából érintetlenül hagyták a forgatókönyvírók: a hűvös, de munkáját bámulatos profizmussal végző bérgyilkos önhibáján kívül megvakít egy fiatal énekesnőt, akit aztán szárnyai alá vesz, hogy ezzel magára vonja megbízói haragját, valamint egy, a város kábítószermaffiáját szívósan üldöző detektív figyelmét. Csak egyféleképpen szabadulhat ki e csapdahelyzetből: ha békejobbot ajánl a tisztességes, de konok rendőrtisztnek, és végleg szembefordul hatalomittas munkaadóival.
A Csendes éjjel Woo alacsonyabbra helyezte a tétet: az a filmjét leginkább játékos, figyelemfelkeltő amerikai antrénak szánhatta, A bérgyilkos modernizált verziójáról azonban szinte lehetetlen úgy beszélni, hogy ne mérnénk össze a korszakos jelentőségű eredeti alkotással. És ha összemérjük vele, akkor tulajdonképpen minden egyes viszonyítási ponton elvérzik: dramaturgiai szerkezete nem annyira precíz, karakterei nem annyira kimunkáltak és színesek, de még hangulatteremtésében, sőt akciójeleneteiben (!) sem képes megközelíteni a harmincöt évvel ezelőtt készült műremeket. Csakhogy ez (az életmű utolsó öt-hat darabjának ismeretében) nem is lehet reális elvárás. A The Killert inkább a saját kategóriáján belül érdemes elhelyeznünk: hollywoodiánusan egyszerű panelekből építkező, sallangmentes, nyomokban markáns stílusú, de egyébként kellemesen kiszámítható akcióthrillerről van szó, mely csupán néhány kósza pillanatában idézi Woo aranykorát. A kórházbéli hajsza intenzitását és leleményességét tekintve magasan kiemelkedik az egész filmből, és ezt lényegében a fináléról is elmondhatnánk, ha a csodás precizitással megkoreografált harci jelenetek végül nem hágnák át – és csúfolnák meg – a fizika törvényeit.
Úgy tűnik, a rendező végre „meghallotta az idők szavát”, és Chow Yun-Fat zord tekintetű főhőséből – egy kissé övön aluli „nemcserés támadással” – jégszívű heroinát gyúrt. Nincs semmi baj a női akcióhősökkel, ha sikeresen egyesítik magukban Charlize Theron ellenállhatatlan karizmáját és Gina Carano impozáns testi adottságait, a törékeny, mélynövésű, és minden porcikájában vegytisztán feminin Nathalie Emmanuel azonban a másik végletet képviseli. A színésznő ugyan mindent megtesz azért, hogy tekintélyt és félelmet ébresszen a nézőben, de hiába préseli össze szigorúan az ajkait, hiába szűkíti össze a szembogarát, hiába ragyog fel néha magabiztos, pimasz mosolya, az illúzió minden második percben megtörik. Az viszont megnyugtató, hogy Woo meg sem próbált obligát szerelmi szálat szőni az amúgy is túlzsúfolt cselekménybe: hősnőnk és a vak énekesnő meghitt, szinte már testvéri kapcsolata sosem érik leszbikus románccá, ahogy az Omar Sy által – egyébként remekül – megformált zsaruval is megmaradnak a csipkelődős-tréfálkozós bajtársiasság udvarias keretei között.
Sy mellett a főszereplőnk megbízóját alakító Sam Worthington a produkció másik színészi oszlopa: szolidan, kis amplitúdóval játssza a bábfigurákat a háttérből mozgató, kígyószerű akarnokot, aki csak a játékidő utolsó negyedében lép elő valódi antagonistává, ám akkor már ténylegesen uralja a terepet. Az viszont egyenesen megmosolyogtató, hogy a történetben szinte csak női bérgyilkosokkal találkozhatunk: a szakma hímnemű képviselői csupán huszadrangú epizodistaként bukkannak fel, és relatíve gyorsan jobblétre is szenderülnek. Eddig nem hittük volna, hogy a hatékonyság már ebben a hivatásban is fordítottan arányos a tesztoszteronszinttel, de végül is jó, ha tudja ezt az ember.
A bérgyilkos első verziójában a keresztény szimbolika jellegzetes elemei (templombelső, gyertyafény, galambok) is híven szolgálták a karakterizálást, a remake-ben viszont önálló funkciójuktól megfosztott ékítmények csupán. Mindez már csak azért is kár, mert a The Killer valóban túlnőhetett volna a saját árnyékán, ha Woo-t egységes, újító szándékú vízió vezérli, és nem csupán az unalmas biztonsági játékra és a kiszámítható jellegtelenségre alapoz. Noha az imént azt mondtuk, hogy a remake-et nem érdemes az eredeti verzió mércéjével mérni, de végül mégsem tekinthetünk el az összehasonlítástól. A The Killer úgy viszonyul A bérgyilkoshoz, mint egy szupermarket ismeretlen címkéjű saját márkás whisky-je egy palack 72 éves Macallanhez.
.jpg)
