Az amerikai ráncfelvarrás sem tudta elrontani Sebastián Lelio jól megírt portréját a középkorúan is ragyogó Gloriáról. A remake – akárcsak a címe – lágyabb, simább, de Julianne Moore alakításában sem kevésbé összetett a chilei eredetinél.
Két figyelemre méltó chilei női főszereplő – Paulina García (Gloria) és Daniela Vega (Egy fantasztikus nő/Una mujer fantástica) – után Sebastian Lelio úgy tűnik, sorra dolgozik az angol nyelvterület markáns színésznőivel, és nem is lenne abban semmi kivetnivaló, ha Rachel Weisz (A rabbi meg a lánya/Disobediance) és Julianne Moore (Gloria Bell) után újabb széles körben ismert arcoknak találna ki emlékezetes szerepet.
Julianne Moore-nak olyan szempontból nehezebb dolga volt, mint az ortodox zsidó család fekete bárányát alakító Rachel Weisznak, hogy Ezüst Medvét érő alakítást kellett újrajátszania, ráadásul egy olyan nőt, akiben nincs semmi rendkívüli: középosztálybeli, dolgozik, egyedül él, de vannak barátai, vannak kisebb frusztrációi is, mint mindenkinek, de alapvetően kiegyensúlyozott. Valami kirívó azért mégis van benne, legalábbis kelet-európai szemmel: ötven felett, elvált nagymamaként sem néni, az éjszakáit pedig gyakran klubban tölti – és igen, ott ahol ő él, ez a középkorúak körében is természetes. Moore sugárzik a szolidan csinos, retrószemüveges Gloria szerepében, de csillogó mosolya mintha valami belső bizonytalanságot rejtene. Lelio kontemplatív hangulatsnittjeiben – autóvezetés közben popdalokat énekelve, a szomszéd szökevény szőrtelen macskáját terelgetve, vagy a glória-szerű hajszárító bura alatt – nem kevésbé karizmatikus, mint Paulina García a film chilei változatában, csak inkább amerikai, simább, éteri. Romlik a szeme, tudjuk meg, az öregedés testi vonatkozásai mégsem annyira hangsúlyosak, mint a 2013-as film szexjeleneteiben, talán azért is, mert Moore partnere a középkorú lovag, Arnold szerepében jó tíz évvel fiatalabb chilei kollegájánál. Arnoldot egyébként John Turturro játssza, akitől a Coen testvérek filmjeiben alakított zaklatott, fizikailag is kissé torz figurákhoz képest (Barton Fink, Ó, testvér, merre visz az utad?/O Brother, Where Art Thou) itt meglepően eszköztelen, de teljesen helyénvaló alakítást láthatunk.
Lelio ha nem is snittről snittre, de jelenetről jelenetre rekonstruálja korábbi filmjét, apró változtatásokkal, amelyek főleg a helyszínváltás miatt szükségesek: például a Pinochet-diktatúra sötét évei helyett itt a vitatott amerikai fegyverviselési törvények témáját hozza elő az a tény, hogy Gloria új szerelme valaha tengerésztiszt volt. A váz azonban ugyanaz: Gloria teljes erőbedobással beleveti magát az új kapcsolatba, lassanként viszont kiderül, hogy Arnold erre még nem képes, volt felesége és lányai továbbra is kizsákmányolják, ráadásul önérvényesítésben elég rossz, rendszeresen megfutamodik. A nő szenvedélyét még a férfi sercenő tépőzáras haskötője sem lohasztja le, könnyekig meghatódik egy-egy csöpögős szerelmi vallomástól, a férfi önállótlanságáért viszont végül csibészes tréfával áll bosszút. Most sem marad ki a körhintás jelenet: Gloria ezúttal Las Vegasban marad egyedül, dorbézol az éjszakában, és lobogó hajjal, mosolyogva repül körbe-körbe a kamera előtt. Bár nem egyértelműen boldog, de szabad, kötöttségek nélküli.
„Gloria, you're always on the run now./Running after somebody, you gotta get him somehow” – halljuk Laura Branigan találó Umberto Tozzi-coverjét a film zárójelenetében. A dal is bizonyítja, hogy az utánjátszás nem mindig rossz. A film esetében sincs ez szükségszerűen így, bár a remake sokkal pejoratívabb fogalom a filmvilágban, mint a cover a zeneiparban. Pedig vannak sikeres remake-ek, az egyik közeli példa a magyar BÚÉK, ami az olasz Teljesen idegenek (Perfetti sconosciuti) lokalizált változata. Olyan eset is volt több a filmtörténetben, amikor Lelióhoz hasonlóan saját filmjét forgatta újra egy rendező. A motiváció mindig más volt. Hitchcock például javított verziót rendezett Az ember, aki túl sokat tudott (The Man Who Knew Too Much) című filmjéből, komoly változtatásokkal. Haneke ezzel szemben snittről snittre forgatta újra a Funny Games-t angol nyelven, talán azért, hogy a média erőszakábrázolásáról szóló film oda is eljusson, ahol a legtöbb ilyen tartalom készül. Lelio esete inkább ez utóbbihoz hasonlítható: Julianne Moore-ral dolgozni, ráadásul egy jó történetet jóval szélesebb közönséghez eljuttatni – melyik feltörekvő filmipar rendezője mondana erre nemet? Az alkotó egyébként zenei hasonlattal indokolta saját döntését: miért ne lehetne egy mozgóképet ugyanúgy többször „előadni”, mint egy zeneművet?
Az új film hangneme „Bell-esebb”, a szó spanyol értelmében (bella, azaz szép) de a cselekménytelen hangulatjelenetek, a félbevágott mondatok miatt mégsem „túl amerikai”. Egyébként a kiegészített cím nem csak az eredeti chileitől, hanem egy amerikai filmtől, John Cassavetes 1980-as Gloria című thrillerétől is elkülöníti az alkotást. Az eredeti Gloria már csak azért is karcosabb, mert egy kis, változó, nyomás alól szabadult társadalomban játszódik, a remake viszont azt bizonyítja, hogy Gonzalo Maza és Sebastián Lelio története elsősorban emberi, ezért nem csak egy adott politikai háttérrel működhet.
