Az ötvenes éveiben járó, szabadelvű Gloria után, Sebastian Lelio egy hasonlóan erős és különc női karaktert helyezett ötödik nagyjátékfilmjének középpontjába.

A chilei rendező legújabb játékfilmjében egy olyan társadalmi jelenséget feszeget, ami világszerte egyre hangsúlyosabb. Az elmúlt időszakban az LMBT személyek jogait egyre nagyobb figyelem kíséri, elég ha csak a népszerű Pride felvonulások jutnak eszünkbe; de ennek ellenére még nagyon távol állunk attól, hogy a nemi kisebbségeket érő atrocitások megszűnjenek.

A Berlinálén a legjobb forgatókönyvért járó Ezüst Medvét és a legjobb játékfilmnek járó Teddy-díjat elnyerő alkotás főszereplője a klubénekesként és pincérként dolgozó Marina (Daniela Vega), aki a születésnapját követő éjszakán elveszti húsz évvel idősebb szerelmét, Orlandót (Francisco Reyes). A fantasztikus nő kálváriája párja halálát követően szinte rögvest elkezdődik (csak sejthetjük, hogy környezetük előítéletei miatt ezelőtt sem volt felhőtlen ez a kapcsolat), amikor a rendőrség igazoltatja, majd arra figyelmezteti, hogy hivatalos iratai szerint (még) Daniel a neve.

A Chilében – és tágabban Latin-Amerikában – honos macsó kultúrában javult ugyan a helyzet, ami az egyenlőséget illeti, de nőként még most sem egyszerű boldogulni; transzgender nőként meg pláne. Az Egy fantasztikus nőben ez az állapot van megörökítve; a fővárosban élő Marina karakterén keresztül többek között azokba a kínos vagy megalázó szituációkba látunk bele, amik egy transznemű személy számára akár mindennaposak is lehetnek.

A filmben nemcsak Marina érzéseit és veszteségét nem veszi figyelembe jóformán senki – Orlando családjától kezdve a szexuális bűncselekmény után nyomozó detektíven keresztül az orvosig – hanem mintha mindannyian helyzete ellehetetlenítésén dolgoznának. Ehhez a sértő „Mi vagy te?” jellegű kérdésektől kezdve, a fizikai agresszión át, attól a jogtól való megfosztásig, hogy elkísérje utolsó útjára szerelmét, minden beletartozik. Pedig az, amit a képernyőn látunk arról győz meg, hogy ez a kapcsolat őszinte érzéseken alapult; a társadalmi és korbeli különbségekkel élő sztereotípiák Marina és Orlando esetében nem érvényesek. Persze „normális” emberek számára felfoghatatlan ez a viszony, és ez a számukra érthetetlen helyzet táptalaj az ítélkezésnek, el nem fogadásnak és gyűlöletnek. A főszereplő azonban minden gyanakvás, megalázás, megvetés ellenére példamutatóan kitart önazonossága mellett.

Bár a transznemű szereplők már rég nem jelentenek újdonságot a filmekben, elég ha Almodóvar vagy Fassbinder filmjei jutnak eszünkbe, vagy Tom Hooper tavaly többszörösen díjazott fílmjére, A dán lányra gondolunk, Sebastian Lelio transznemű énekesnőjének története egyszerre jelent egy hétköznapibb, bensőségesebb és árnyaltabb felfedezőutat arra, hogy mit jelent (és mit nem) a transzneműség.

A film kapcsán azon is elgondolkodhatunk, hogy hányadán állunk a politikai korrektséggel. Hogyan nézünk mi Marinára? Mint nőre? Mint transzneműre? Hányszor villan az eszünkbe az, hogy ez a szereplő biológiailag férfi? És ha már erre gondolunk, milyen következtetéseket vonunk le ebből? Az életszerű szituációknak, valamint a főszereplő árnyalt ábrázolásának köszönhetően, a film végére talán nekünk is sikerül több empátiával és nyitottsággal viszonyulni a jelenséghez.